DH7KU SOTA Marathon 2018 május 10-12

Ahornspitze DL/AM-030

Elérkezett a Marathon utolsó szakasza, a szombatra tervezett túra. Az éjjel esett megint pár csepp eső, de nem számottevő. A reggel ismét felhőtlen, napos idővel indult kellemes 20 fokkal, szerencsére az időjósok megint tévedtek, mert mindvégig csapadékmentes időm volt, az esővédő ruházat nyugodtan otthon maradhatott volna. Az előző napokban bejártam a terepet rendesen, így pontosan ismertem az utat és minden elágazást. Ki is próbáltam, hogy mennyit tudok ráverni az útbaigazító táblákon megadott szintidőre, ha jó húzós tempót megyek, de még futás nélkül. Az eredmény az 1 ó 10 p helyett 35 perc lett, tehát kétszer olyan sebesen haladtam, mint az átlag túrázó. Csak az utolsó rövid, csúcsra vezető szakasz volt ismeretlen, de teljesen veszélytelen. A legfelső 50 méter szintet kicsit sziklásabb részen kellett megtenni, de ez szakasz is aránylag jól kiépített és kötelekkel biztosított. Fent megérkezve meglepetten tapasztaltam, hogy ez a legszűkebb csúcs, amit idáig megmásztam, a 20 méter hosszú dipól kifeszítése nem lesz egyszerű és a csúcskereszt is a szakadék szélén áll, tehát az antenna közepét, ill. árbocot nem tudtam ahhoz kötni. Az alacsony cserjék közé valahogy azért sikerült betuszkolnom az oszlopot és kötelekkel megkötni. Állt, de nagy szelet nem bírt volna ki a konstrukció. A drót végét egy még éppen elérhető sziklához kötöttem, a másik végére meg egy követ erősítettem és átdobtam a cserjék felett a szakadékba. Ezen az oldalon a dipól felének a fele függőlegesen lógott, de valahogy azért működött így is. Remek kilátással a tegnapi csúcsra és fantasztikus napsütésben kezdtem neki a rádiózásnak a törött billentyűmmel, valamivel 10 óra után. Még most sem értettem, hogy miért nem jutottam fel, egyfolytában azt lestem, hol is rekedtem meg a sziklafalon. Néhány üres hívás után 5MO Lajos válaszolt először, aztán miután beírt a SOTAWATCH-ba, megszaporodtak a hívó állomások. 7SBQ Viktor is meghívott 7 mega távírón és jót viccelődött a tegnapi akciómon. A terjedés ezúttal elég gyatra volt és az érdeklődő állomások száma is rendesen megfogyatkozott az előző napi aktivitásokhoz képest. Talán mindenki a szokásos bevásárlással van ilyenkor elfoglalva, ezért nincsenek rádió közelben? Meg lehet sokan ki akarták magukat pihenni a közelgő CQ-MIR versenyre, ezért nem rádióztak. 3 db S2S összeköttetést is sikerült nyugtáznom DL, 9A és YO állomásokkal. A sávváltásokkor mindig volt 1-2 ember rajtam kívül is a csúcson, közel sem annyian, mint a felvonóhoz legközelebbihez. Ilyen messzire már a legtöbb turista nem gyalogol el, vagy ha igen, nem jön fel a csúcsra. Tökéletes volt ez így a számomra, kisajátíthattam a hegyoromzatot magamnak. Ezzel a pár emberrel szóba elegyedtem nem csak a rádiózásról, mindenféléről. Hihetetlen, hogy a ráérő nyugdíjasok bringával indulnak el a völgyből és ameddig bírnak, tekernek, majd ha nagyon meredekké válik, gyalog folytatják a csúcsig. Ilyen sportteljesítményt 70 körül nem sokan vállalnak be, ők elég lazán. 57 QSO után, teljes érdektelenségnél abbahagytam a hívást, akárhogyan próbáltam én behízelgően CQ-zni, nem jött már senki. A riportok is inkább 419 és a 339 között mozogtak, leromlott a terjedés is, nem volt értelme tovább nyüstölni. A délutánra egyébként is városnézést terveztünk feleségemmel Füssen-ben, bontottam hát és indultam lefelé. Délután 2-kor már egy oldtimer találkozó középén szemlélhettem Bugattit és hasonló járgányokat és nyalogattam az olasz fagylaltot. Megelégedetten gondoltam vissza az elmúlt napok élményeire és fontolgattam 5MO Lajos és 7SBQ Viktor tanácsát. “Megérte?”

DH7KU SOTA Marathon 2018 május 10-12

Hoher Straussberg DL/AM-029

Péntekre jósolták a legjobb időt, 14 órán át tartó szikrázó napsütést, legalkalmasabb a leghosszabb túrámhoz, a „Magas Csokorhegyre“ ill. Hoher Straussberg-re. Messziről nézve, mintha 3 hegyet fognának egy csokorba, innen is eredhet a neve, magasnak meg tényleg elég magas, itt a környéken talán a 2. legmagasabb. Az internetet böngészve megtaláltam, hogy nincs hivatalos út a csúcsra, de némelyik térkép szerint van egy ajánlott, még ösvénykének sem nevezhető feljutás a hegy északi oldaláról. A reggeli felvonózás ugyan már csaknem rutinná vált, de csak a 2. járatot sikerült elcsípni, azaz 6 perces késéssel vágtam neki. A fényképezgetést is a minimálisra szorítottam, hiszen a túra hossza és az ismeretlen, úttalan terep némi késleltetést vélt sejtetni. Csodálatos felhőfátyol ölelte körbe a távoli hegyeket, hogy csak a csúcsaik látszottak ki. Ilyet csak a reggeli órákban lát az ember, egyszerűen lenyűgöző és egyben lélegzetelállító.
A célpontom felé sajnos nem lehetett a szintvonalon haladni, először le kellett vagy 250 -300 métert botorkálni, majd újból felmászni csaknem 2000 m-re. Menet közben a tegnapi csúcsot most alulról csodálhattam meg, ebből a szögből is jól látszott, milyen sziklaszirteken is ücsörögtem.
A kezdeti lankás szakaszon jól bemelegedett a lábam, így a nagy „lépcsőket“ felfelé jól bírta a térdem, csak úgy előztem meg az előttem haladó embereket, mint a hegyi zerge. A kérdéses elágazót, ahonnan a nem hivatalos ösvény vezetett a hegytetőre, kevesebb, mint fele idő alatt tettem meg, mint amit az útbaigazító táblák megadnak. Ebből kicsit sejthetö, hogy siettem, ahogy a lábam bírta. Egyetlen merészebb vállalkozó tartott velem, aki szintén a hegyet szerette volna meghódítani. Előző nap, különlegességként örültem a 22-23 fokban néhol foltokban fellelhető hónak, itt viszont helyenként 1 m mély jeges/havas szakaszon kellett átvágnom, ami már inkább csak üröm lett. Eleinte egész könnyedén lehetett az akadályokat venni, sokszor megtartott a hó teteje. Egyre csak emelkedett, az ösvény időközben teljesen eltűnt és a hó is mélyült. Amikor beszakadt a teteje, akár térd fölé is besüllyedtem a fagyos hóba. Jó túracipőm van, de azért csak betévedt egy kis hó a lábfejemhez is, ami rövid ideig kellemes hűtést adott a 25-fokos melegben. A mögöttem haladó ipse megállt és azt mondta, neki ez már sok, és eláll a szándékától, visszafordul. Úgy is tett, de mielőtt elváltunk, megkérdeztem, hogy melyik hegy is az enyém. Természetesen a kereszttel megjelölt, de ebből a szögből nem látszott már semmi a csúcsból. Így egyedül, de elszántan másztam egyre feljebb a mély hóban. Minden lépésnél gondosan ügyeltem, hogy a cipőtalp vízszintesen vágjon a meredek hóba, mintegy lépcsőt formálva és biztonságos, csúszásmentes állást biztosítva. Az egyre meredekebb terep miatt foltokban kezdett szűnni a hó és ezzel együtt helyenként jól kivehetővé vált az ösvény is. Innen már a felfelé vezető “út” puszta sziklákból állt, amit korábban már a távolból készített képen is jól láttam. Egy-egy törpe fenyves folt bontotta meg az egyhangú sziklaképet, gondoltam talán ezek nyújtanak némi kapaszkodási lehetőséget az előrehaladásban. Kinéztem magamnak egy aránylag mászható útvonalat és nekivágtam a csúcs irányába. Hegyi kecskék (vagy mik) ezen a helyen hagyták ott jól látható “nyomaikat”, mint a hegyi zerge, én is felmászok – gondoltam magamban. Az aránylag sima, nagyfelületű sziklák kevés kapaszkodási lehetőséget nyújtottak és az egész csak egyre meredekebb lett, ahogy küzdöttem felfelé magam. Gondosan megrángattam a köveket, amikre gyakran teljes súlyommal ránehezedtem, hogy elég stabilak-e, de olykor a kezemben maradt egyik-másik. Ilyenkor más tárgyat néztem, fűcsomó, vastagabb mohapárna esetleg egy kiálló gyökérdarab. Valahogy sikerült feljebb jutnom a kisebb, de mégis tágas hasadékban. A talpam alatt is egyre szűkült a hely, már csak az egyik cipőm orrának volt pár négyzetcenti hely. Végül elértem egy pontot, amikor nem találtam semmi fogható stabil dolgot a közelben és a lábam alatt is csak csúszott ki a nedves, sáros, morzsolódós sziklakő. Felfelé tekintve egyre csak meredekült és legalább még 5 m hiányzott a következő stabilabb részig, ami egyben a megpihenést is kínálta volna. Nyomasztó érzés fogott el, mert felfelé tovább már nem bírtam menni, lenézve meg szintén világos volt, hogy nem fogok tudni ugyanezen az úton lemászni. Megrekedtem a sziklafal közepén és elég drámaivá vált a helyzet, se fel, se le. Küzdöttem, hogy egy stabil állást találjak, hogy legalább kicsit kifújjam magam és megpihenjek, mielőtt bármibe belekezdek. De nem találtam nemhogy stabil dolgot, semmilyet se a függőlegeshez közeli meredek falon. Az izmaim kezdtek kifáradni és ekkor realizáltam csak a helyzet súlyosságát – innen egyedül nem kecmergek ki. Abból az irányból, ahonnan jöttem, a korábban megelőzött család hangjait tisztán hallottam, mintha csak 20-30 m távolságban lennének. A hegyek nagyon jól visszaverik a hangokat, ezért úgy tűnik, mintha a “szomszédban” beszélnének. Tőlük akartam segítséget kérni, ezért torkom szakadtából kiabáltam németül, hogy “Halló, hallanak engem, halló! Segítség!!!” De semmi válasz nem érkezett, akárhogy ordítottam. A hangjukat is egyre távolodni hallottam, egyszerűen nem hallottak meg, továbbmentek. Reálisan végiggondolva akár 1 km is elválaszthatott minket az úttól, ahol ők haladtak, nem csoda, ha nem hallanak meg. Ismét teljesen egyedül csüngtem a sziklán, keresve a menekülés útját. Helyezkedtem egy picit, mert egyre jobban fáradtam és lihegtem, valami kényelmesebb pozíciót próbáltam találni. A lábcsere csak egy ugrással volt megoldható, mert csak egy lábujjhegynek volt hely és az is a meredek, gurulós, csúszós talajon. Próbáltam kitúrni a helyet egy kicsit a cipővel, amennyire csak lehetett, míg két kezemmel tartottam a súlyom, de egyszerűen nem sikerült, alatta kemény, csúszós meredek szikla. Picit felugrottam a lábváltáshoz, mert már nem bírta tovább a lában, az egyik teljesen kifáradt. Szerencsére sikerült lábat váltani, de iszonyatosan instabilnak éreztem a helyzetet. Ennél az ugrásnál esett ki a mély zsebből a fényképező (eddig ilyet nem sikerült abban ruházatban produkálnom) és zuhant vagy 10-15 métert, egyik szikláról a másiknak verődve, míg a fenyvesek aljánál megállt. Kirepült belőle mindkét elem, az SD kártya is és összetört az objektívje is. Eljutottam arra a pontra, hogy a segélyszámot már nem érdemes hívnom, néhány 10 percnél tovább így nem fogom kibírni, ha egyáltalán addig is bírom tartani magam. Meg, ha a lábam alatt megcsúszik, akkor a karommal csak percekig tudok kapaszkodni valamelyik sziklában, amit zuhanás közben elkapok, ha elkapok. Kinéztem a zuhanás útvonalát és az esés közbeni kormányzás lehetőségét. Hát nem sok ilyen nyílik, mert egy csaknem függőleges falon nincs mit kormányozni, az ember zuhan. Ha leesek és túlélem, akkor is kérdéses, milyen állapotban leszek és sikerül-e hegyimentőt hívnom. Az antennaárbocot megpróbáltam némi támasztéknak használni, de az 5 cm átmérőjű vége túlságosan széles volt bárhová is beakasztani. Ilyen gondolatok mellett döntenem kellett: a vállamról ledobtam egy kiálló sziklára az árbocot és a hátizsákot is. Ha melléesik, az is mindegy lett volna már, csak mielőbb könnyítsek a terhen, ami pusztán csak fárasztott. Nem tudom elbírt volna e még engem is az a szikla, ha esés közben azt kaptam volna el, de ha igen, akkor is hány percig tudtam volna csüngeni egy kézzel, míg kicsúszik a kezemből? Alatta talaj nem volt, onnan már csak a leesés jött volna. Bal kézzel, 3 ujjheggyel megkapaszkodtam egy picike talán 3 cm-s egyáltalán nem stabil kiálló sziklába, a másik kézzel meg megragadtam minden erőmmel egy kicsit nagyobb sziklát. Felemeltem a lábam, hogy lejjebb lépjek több mint egy métert egy kevésbé sem veszélytelenebb helyre, de mégis közelebb ahhoz, ahol a fényképező hevert. Jól sült el a próbálkozásom és nagyon sok múlott a hegymászó cipő eszméletlen jó tapadásán, meg az őrangyalom közelségén. Ilyenkor az adrenalin minden fájdalmat elnyom, a pánikhelyzetben nem éreztem semmit, de nagyon elfáradtam. Tényleg nagyon megijedtem és féltem, hogy nem fogok épségben lejutni onnan.
A célt még ezek után sem adtam fel teljesen, de megfogadtam magamnak, hogy semmi meredek sziklás falnak nem megyek neki, csak mászás nélkül haladok előre. Lejjebb ereszkedtem, összeszedtem a cókmókot, megtaláltam a széthullott elemeket, SD-t, fényképezőt, elővettem a vizesüveget, meghúztam és lihegtem. Közben kinéztem az újabb megközelítés lehetőségét és nekivágtam a havas-füves részeken, cserjés gerincen, de ezúttal semmi sziklás vagy hasonló meredek oldalon. 5-600 m normális bukdácsolás után találtam egy aránylag lankás gerincet, amit veszélytelenül másztam meg. A távolban ekkor megpillantottam egy csoportot, akik egy magasságban voltak velem. Integettem nekik és beszélni is próbáltam velük, de túl nagy volt a távolság még köztünk, hogy mindent tisztán értsek. Azt mondták, ők is a hegyre tartanak és felém bandukoltak lassan. Látszott, hogy nagyon tanakodnak, merre is menjenek. A csoport látványa valamennyire megnyugtatott, reméltem, hogy talán nem kell egyedül ezen a veszélyes helyen kószálnom. Míg ők megbeszéltek, én elindultam ismét felfelé. Felhúztam magam a cserjék ágain, azok legalább jó erős kapaszkodási lehetőséget nyújtottak. Egyszer csak azonban megint elfogyott a cserjés szakasz és újból csak a meredek falak emelkedtek előttem, lehetetlenné téve az előrehaladást. Lepakoltam mindent és bevártam az idős férfiakból álló csoportot, akik alattam haladtak el kb. 50 m-rel lejjebb. A hely akár rádiózásra is alkalmas lett volna és elhatároztam, hogy nem mászom fel a hegytetőig, elég volt a lecke mára. Megkértek, hogy jöjjek lejjebb és úgy beszéljünk, mire én bólogattam. Teljesen szokatlan, hogy egy ilyen sörhasú társaság a vad alpesi területen, út nélkül túrázik, de kiderült, hogy nekik vezetőjük van, aki igen jól ismeri a terepet. A beszélgetés közben elmondták az idős urak, hogy a céljuk mégsem a hegycsúcs, letettek közben róla, mert túl sok hó volt a hasadékokban. Az egyetlen feljárási lehetőség el van zárva, csak kötelekkel és szögekkel lehetne ilyenkor megmászni. Tovább is álltak gyorsan és a hágó után rövid idő után eltűntek. Megint teljesen egyedül maradtam és eldöntöttem, nem megyek én már sehová, felépítem az állomást a nekem legkényelmesebb helyen. A csúcskereszt csaknem karnyújtásnyira volt, így ránézésre 50 m hiányzott még, de lehet több is, tehát az aktivitás érvényes kellene, hogy legyen. De ha nem, az sem érdekel, én ott tobzódtam már előtte a sziklán, nem akartam többet kockáztatni és saját magam újabb veszélybe sodorni. Sok tetőt, antennaoszlopot meg hegyet is megmásztam már és nem vagyok egy félős típus sem, de ezt a hegymászást most fel kellett adnom. Egyszerűen nem tudtam vele megbirkózni, ilyen körülmények között nem.
Az idő jól eltelt közben, már majdnem delet ütött az óra, nekikezdtem az antenna felépítésének. Az árbocot egy kisebb fenyőnek támasztottam, a dipól végeit meg a sziklákhoz kötöttem, volt belőle bőven. Mikor kicsomagoltam a rádiót és a Schurr-billentyűt, döbbenten konstatáltam, hogy van itt több kár is: letört az egyik karról a plexi valószínűleg akkor, mikor a kiálló sziklára dobtam a hátizsákot. Azért ettől szerencsére még működött, csak a mechanika kicsit nehezebben elérhető volt, csak felhajtott fedél mellett tudtam vele adni. A rádiózás aránylag jól ment, meglepően sok S2S QSO is született (4 db) és 5MO ill. 7SBQ mindketten jó riportokat adtak 7 mega CW-n. Már vártam az SSB-re váltást, hogy mesélhessek nekik egy keveset a nagy küzdelemről, de bizonyára egyéb fontos teendőjük akadt, ezért ezt még magamban kellett egy ideig tartanom. Az aktivitás vége felé Lajos, 5MO meghívott 14064-en CW-n, hihetetlenül hangosan szólt, pedig HA-val QSO-zni ezen a sávon csaknem lehetetlen szokott lenni. Riportváltás után kértem, hogy próbáljuk meg SSB-t is, ahol szintén 58/59-es riportot adott, ami később erős QSB-be váltott át, de teljesen jól értettük egymást. Végre elmesélhettem a nagy eseményt, amit Lajos sajnálattal nyugtázott. Tanácsolta, hogy gondolkodjak el rajta, megéri-e ilyen veszélybe sodorni magam. Ilyen küzdelem után természetesen én is az ő véleményén voltam és valahol szidtam azt a marhát, aki egy ilyen szinte megközelíthetetlen hegyet SOTA csúcsnak deklarált. Igenis az az ember is felelős, ha valami baj történt volna velem. Saját ötletből biztos nem indultam volna el egy nehéz hátizsákkal sziklafalat mászni. Szerencsére nem estem le és nem sérültem meg, jó lecke volt egy életre… remélem.
Másfél óra aktivitás után 83 összeköttetéssel, közte 2 USA QSO-val zártam a napot, mert aggódtam a lemászás váratlan nehézségeitől.
Az idősekből álló csoport útján indultam el lefelé, ami lényegesen egyszerűbb terep volt, mint amin felfelé jöttem. Egy idő után egy ér mentén meneteltem könnyedén és gyorsan, igaz kicsit kerülő úton, de teljesen stressz mentesen. 15 perc elteltével megtaláltam a turistautat is, ami 1,5 óra múltán elvezetett a már jól ismert útszakaszon a felvonóhoz. Röviddel a felvonó előtt ismét összetalálkoztam a sörhasú 10 fős csoporttal, ők szemben jöttek velem. Igaz én közben két órát rádióztam, de akkor sem értettem, hogy mentek ezek ekkora nagy kört. A vezetőjük részletesen megmutatta, hogy melyik hasadékban lehetett volna feljutni, de megjegyezte, hó nélkül egyszerűbb. Szinte teljesen jó helyen próbálkoztam azon a helyen, ahol először összetalálkoztam velük, talán csak picit arrébb kellett volna mennem még. De örültem nagyon, hogy nem tettem, nem hiányzott volna egy újabb veszélyes akció. Elbúcsúztunk, ők egy menedékház irányába vették útjukat, én meg bandukoltam tovább a felvonóhoz. Bő fél órával az utolsó járat előtt lelibegtem a parkolóba, majd 10 perc autózás után teljesen kimerülten elterültem a vendégházunk szobájában. A hátamon sajogtak leginkább az izmok, mozgatni csak fájdalom árán tudtam. Az ellazítóan ható esti sörözés vacsora közben megtette jó hatását, kettőt is bevettem egymás után a nagy ijedségre, attól jobban lettem. Tanulságos volt ez a mai nap, egyrészt megismertem a határaimat, másrészt megállapítottam, hogy a terepismeret eszméletlen nagy előnyt jelent az Alpok hegyeiben, valamint rengeteg felesleges veszélyt megspórolhat vele az ember, ha tudja a járást a hegyek között.

DH7KU SOTA Marathon 2018 május 10-12

Branderschrofen DL/AM-031

Ismét 4 napos hosszúhétvégének örülhettünk a katolikus ünnepnek köszönhetően, így egy hosszabb SOTÁS kirándulást tervezhettem Füssen városa környékére, az Alpok Ammergebirge hegységébe. Mindennapos vihart és vele járó záporokat jósoltak, aránylag sok napsütéssel ezekre a napokra, ami önmagában nem rettentett el a hegyi túráktól, azonban az esőálló ruházat is a felszerelés része kellett legyen. A szálláshoz közeli csúcsokat szemeltem ki célpontul, hogy minél hamarabb feljussak a lehető legkevesebb autózással. Tapasztalatból ismervén az alpesi SOTÁZÁS kihívásait, a csúcsokat lehetőleg felvonó közeléből akartam elérni, hogy még időben el tudjam 40 m-en kezdeni a rádiózást, a terjedés leromlása előtt. Általában 3 órás megerőltető hegyi menetre van szükség, míg az ember feljut a völgyből a hegyek közé, ahonnan jó esetben a csúcs további 1-2 óra járásra lehet. Így esett a választás a következő 3 csúcsra: csütörtökön bemelegítésként Branderschrofen (DL/AM-031), péntekre a legjobb időben a Hoher Straussberg (DL/AM-029) és az esősnek jósolt szombatra az Ahornspitze (DL/AM-030). Mindhárom a Tegelbergbahn kabinos felvonó hegyi végállomásától aránylag rövid időn belül megközelíthető, valamint a közel 1000 m-es szintkülönbséget 6 perc alatt küzdi le a szerkezet. Ezzel a sebességgel nehéz lenne bármi mással versenyezni, nem is gondolkodtam egy percet sem a gyalogos feljutáson. A szokásos, igen nehéz felszerelésem mellé bekerült az esővédő ruházat, egy meleg öltözék, 1,5 liter ivóvíz és némi ennivaló meg gyümölcs is, mintegy 17 kg-ot eredményezve a hátamon. Ekkora tömeggel mászni elég strapás, de nem volt más választásom, a szándékom eltökélt volt.
Aránylag szép időben vágtam neki a túrának reggel 9 órakor, a legelső járattal. A kötélpálya egyetlen helyen van megtámasztva röviddel a végállomás előtt, szinte repülni érzi magát az ember a zárt kabinban. Menet közben madártávlatból láthatóak a közeli falvak, városok, tavak és persze a híres Neuschwanstein kastélya. Fent megérkezve, lenyűgöző panoráma várja az embert. Minden egyes alkalommal percekig merengek a távoli hegyvonulatok felé, valami megfoghatatlan érzés és nyugalom fogja el az embert, innen minden olyan távoli, nyugodt és csendes, a városi ideges forgalomnak még csak a nyoma sincs.
Az aránylag enyhén emelkedő, jól járható kezdeti szakasz egy idő után elvezet a csúcs ösvényéhez, ami már lényegesen keskenyebb, meredekebb és sziklásabb, de szintén jól mászható. A meredekebb szakaszokon jól kiépített biztosítókötelek nyújtanak jó kapaszkodási lehetőséget, ugyanakkor kellő mennyiségű veszélyre felhívó táblát is kihelyeztek, hogy az előrehaladás csak saját felelősségre történik. Némi kellemes mászás után kb. 1 óra elteltével elértem a csúcsot, a kilátás lenyűgöző, a levegő csodálatosan tiszta és az a csend, a környéken egyetlen lélek sincs, csak néhány madár repked a sziklák, ormok körül. Néhány ártalmatlan felhő takarta néha ki a napot, esőnek, viharnak semmi előjele sincs, a látótávolság tökéletes a fotózáshoz és pólóban is kellemes melegben pihentem meg. A csúcskereszt remek rögzítést kínált az antennaárbocnak, csupán két vastagabb kötéllel elegendő megrögzíteni az alsó szegmenst. A soksávos saját barkácsolású rezonáns dipól végeit már annál nagyobb kihívás megrögzíteni, mert a csúcs néhány lépés után a szakadékban végződik. Inv-V alakban egy alkalmas fűcsomóhoz és egy sziklához rögzítettem az antennát és röviddel fél 11 után leadtam az első hívást. Már várhattak, mert igen erős pile-up alakult ki szinte azonnal, a kis FT-857 vevője bizony nem boldogult ekkora tumultussal, néha ki kellett várnom, míg a hívó állomások moraja kicsit alábbhagy és a túlvezérelt jelszint ismét normál erősségre tér vissza. Csaknem egy órán át szüntelenül hívtak, így 7 mega távírón 84 QSO sikerült. Tudtam, hogy ez az a sáv, ahol az összeköttetések zömét éri el az ember, a többi menet már nem fog ilyen jól menni. Mielőtt nekikezdtem volna a rádiózásnak, egy idősebb férfiakból álló csapat döbbenettel konstatálta, hogy már itt a hegycsúcson sem olyan, mint régen. Azt arra értették, hogy az egyik hegymászó előkapott egy quadrocopter-t és azzal készített felvételt, azaz inkább csapott az öregeknek zajt. A másik rögtön helyeselt, hogy a faluban meg a motorosok olyan hangosak, hogy nem lehet megmaradni. Értettem én a szót, feltettem hát a fejhallgatót, hogy az én füttyeim ne tartozzanak a zavarók közé. Közülük az egyik CB-s volt, rögtön eltalálta, mit is csinálok. A többinek elmagyaráztam azért, akik figyelmesen és érdeklődéssel is hallgatták az örült hobby-t és a konnektort keresgélték, ahonnan az energiát nyerem. Később, míg leraktam a fejhallgatót és sávot váltottam (az antennát ehhez le kell ereszteni és két csavart megoldani), megkérdezte egy asszony, hogy “ez meg milyen mérés itt a hegytetőn?” Picit mosolyogtam és pozitívan vettem az újabb érdeklődést. Érezvén a kíváncsiság ténylegességét, elmagyaráztam pár dolgot az akciómról. Egy fiatal orosz csapattal is hosszasabban beszélgettem, akiknek egy fiatal román srác volt a vezetőjük. Türelmesen tűrték a drótok közti bukdácsolást és a fejmagasságban lógó feszítőkötelek alatti átbujdosást, majd rövid nézelődés után, lemásztak ök. is. Rövid időre akár 15 fő is összegyűlt a talpalatnyi területen, de 10 perccel később, miután mindenki megette, megitta, lefényképezte, amit akart, megüresedett a hegy. Ilyenkor vettem elő a fényképezőt és filmeztem a csúcsról, azért ez csak többet ad vissza a hely egyediségéből és a szakadékok mélységéből. Egyetlen rossz mozdulattal akár 600 méterrel mélyebben köthet ki az ember, vagy ez lenne inkább a lemászás gyors variánsa?!
Üzemmód váltás után 5MO Lajos már várt az ismert frekin, őt elsőként írhattam be a papírlogba. Miután bejelentett a SOTAWATCH listájára, kicsit jobban megszaporodtak a hívók, de itt már közel sem volt annyit aratni, mint CW-n. A terjedés is kezdett leromlani, némi rövid csevegés után a helyi német állomásokkal, lépegettem felfelé a sávokban, először 30 m CW, majd 20 m CW következett. Nagy örömömre 7SBQ Viktor és 5MA Laci egymás után hívtak meg, de CW-n túl nagy csevegésre nem volt alkalom, ekkortájt az akku feszültsége 9,5 V köré süllyedt. Még egy rövid időre visszatértem 7 mega távíróra, hátha ott beindul újra, de nem így történt és a 8 V-os akkufesz is inkább ártalmas volt mindkettőnek, a rig-nek is és a telepnek is. Csaknem 2 óra rádiózás után kikapcsoltam és bontani kezdtem az állomást. Az időjárás is érdekesen alakult, a völgy felől hihetetlen párás levegő tört fel és azonnal felhővé, ill. köddé alakult. Déli irányban teljesen tisztán lehetett látni, míg északról, a síkság felől csak a nagy fehérség látszott. Még jó, hogy reggel fényképeztem, délutánra teljesen reménytelenné vált mindennemű ilyen próbálkozás. 104 QSO után teljesen megelégedetten kifeküdtem az egyik sziklaoromzatra és élveztem a tájat, a nyugalmat. A hegymászók már mind lemásztak, egyedül merengtem a hófedte csúcsok és kövérfüvű legelők szépségében. Délután 1 körül már igencsak kopogott a szemem az éhségtől, mert a 6-órás reggelim elég régen volt, ugyanis első nap otthonról indultunk. Rádiózás közben feltűnt már, hogy az alpesi csóka (Alpendohle) igen közel merészkedik, egyik-másik turista meg is jegyezte, hogy biztos a fényes billentyűm tetszik neki. De mikor nekikezdtem falatozni, akkor értettem meg, hogy csak a kaját kunyerálja el az embertől. Az egyik csóka olyannyira bátor volt és annyira közel jött, hogy szinte megsimogathattam volna a fejét. A kép kb. 1 m távolságból készült a fekete, sárgacsőrű madárról.
A lefelé menet teljesen zökkenőmentesen ment, a drótkötelek biztonságos kapaszkodást nyújtottak a meredek sziklafalon hátrafelé mászáskor is. A felvonó szinte folyamatosan üzemelt, alig 10 perc várakozás után összegyűlt kellő számú ember és már indulhattunk is lefelé. A remekül sikerült napot Füssen belvárosában zártuk feleségemmel egy helyi bajor étteremben, esőnek nyoma sem volt, késő estig lehetett kellemes 23 fokban sétálni, ill. sört inni.

A hűtés elegendő az áramkör stabil működéséhez, a folyamatos jel nem változik már. A rézfelület kézmelegre hevül csak.

A képen az IC az U-alakú hűtőzászló felső vége alatt van. Az áramkör sokaknak végleg el is szállt a leírások szerint, ICOM tulajdonosok, vigyázzatok!
73!