Legnagyobb örömömre egy hosszasabb levélváltás és a „pénzügyminiszterasszonyi áldás“ után Viktor, HA7SBQ igent mondott a HAM Radio-s meghívásomra. Mivel még sosem vett részt a kiállításon és egyáltalán nem járt még DL-ben, valami különleges és feledhetetlen élményt nyújtó programot akartam az együtt eltöltött pár napra tervezni. Különben Viktorral 1983 őszén együtt kezdtük a rádiós szakkört Rudi bánál (HA5KP, Básta Rezső) és gyakorlatilag csak ketten maradtunk meg a 30 fős csoportból igazi gyorstávírásznak, akik később a rádióamatőr vizsgát is megszerezték. A régi időkben sok időt töltöttünk el együtt és számos versenyen vettünk együtt részt – mint pl. többtusa, rókavadászat, gyorstávírászat – az ország különböző helyein. Egyszóval rengeteg közös élményünk van és a rendszeres levelezések mellett már régóta nem beszéltünk személyesen.
Egy szerdai napon majdnem éjfél tájt koccinthattunk a szerencsés megérkezésre és egyúttal a tervezett programot is átbeszéltük részletesen. Természetesen a környékbéli nevezetességek, mint pl. a fürstenfeldbrucki kolostor, vagy a müncheni belváros megtekintése mellett beiktattam egy sotás napot is. Közeli, nem túl sűrűn aktivált csúcsot kerestem, a választás Sonnenberg-re (DL/AM-006) esett. A környéken nem ritka az olyan hegy, amit már >30x is megmásztak a SOTA kedvelői, de ezt a csúcsot eddig csak 6-an aktiválták és az össz-QSO szám is aránylag alacsony, 152. Emiatt is tartottam vonzónak a helyet, valamint azért is, mert ez az Alpok szélén kimagasló hegy remek panorámát kínál mind a síkság, mind a hegyvonulatok irányába, mellyel éles kontraszt-látványt nyújt a közel 1000 méteres szintkülönbség miatt.
Néhány nappal Viktor érkezése előtt mindennapos rendszerességűvé vált az időjárásjelentés böngészése az Ammer-hegyvonulat térségében, hogy kitűzzem a legmegfelelőbbnek tűnő napot a túrához. Napi szinten változott a terv a „pontos“ időjóslásnak megfelelően, de 12 órával a túra előtt döntés született: július 13-án csütörtökön reggel 8-kor indulás. A térdkímélés miatt a szintkülönbség nagy részét egy nyitott, beleülős sífelvonóval küzdöttük le, majd a hegymászást a hegyállomásról, 1270 m-ről indítottuk. A térkép szerint egy laza séta után a hegygerinc mentén lehet két irányból is megközelíteni a csúcsot, de mindenhol azt olvastam, hogy csak gyakorlott alpesi túrázóknak javasolt az ösvény. Valami lehetett ebben az intésben, mint azt később tapasztaltuk is a saját bőrünkön.
De térjünk vissza egy picit az előkészületekre. Egyikünk térde sem a legjobb állapotban van már és az állóképességünk sem áll a helyzet magaslatán, ezen Viktor futással, jómagam pedig a konditeremben próbáltam javítani az izmok terheléshez szoktatásával. A rendszeres edzés, ami a havi 1x után akár heti 2x alkalomra is besűrűsödött, meghozta a gyümölcsét, legalábbis nálam: nehéz hátizsákokkal, hegynek lefelé szinte fájdalommentesen bandukoltunk.
A fizikai feltételek megteremtése mellett a rádiós felszerelés is lassacskán összeállt. A ház, ahová két éve költöztünk, csaknem rosszabb, mint egy fekete lyuk – az eltűnt dolgok száma egyre csak szaporodik: nincs meg a windom antennához való 1:6-os UNUN-trafó, a Kölnben készített, igen szépre sikerült billentyűm, különböző kábelek, lábpedál és egyebek se. Azért kellemes meglepetés is ért, mert örültem nagyon a három részre bontott 4-sávos rezonáns dipólnak, mint a kisgyerek, amikor hónapokkal később újra megtalálja az elpakolt játékot. Nem emlékeztem rá egyáltalán, hogy 5 éve a legutolsó sotázáskor sikeresen elkészítettem és éles bevetésben is használtam már ezt az antennát. A megszakításoknál sorkapcsokat használtam és így áll össze a 40/30/20/15 m-es hullámsávokra a rezonáns dipól. Nagy előnye, hogy nem kell egyáltalán antenna illesztő hozzá, ugyanakkor a sávváltáshoz le kell ereszteni a közepét, hogy az ember elérje a toldás helyeit. Ez az egyperces mutatvány nem nagy munka és nem túl nagy kiesés a sotázás közben sem. A hordozható rádiót, az FT857-et is csak az utolsó pillanatban sikerült beszerezni. A rig programozásra és a beállításra már nem maradt sajnos idő, mindent, amit a lelkes fiatalok a DL0FU-klubban elnyomkodtak, a hegyen kellett visszaállítgatni. A csúcsról találtam néhány képet a neten, ami ahhoz az elhatározáshoz juttatott, hogy a dipól mellett, a vertikált is betegyem, ugyanis olyan kevés hely mutatkozott, mintha nem lenne elég egy 2x 10 méteres dipól kifeszítéséhez. A plusz teher elvileg már úgysem probléma, végső soron már elég edzettek vagyunk.
Aznap reggel nem indultunk korán, mert a sílift csak 10 órától működik és az út kicsit több mint 1 óra Oberammergau-ig. Kényelmesen megreggeliztünk, enni és innivalót csomagoltunk, valamint elosztottuk a felszerelést a két legnagyobb hátizsákomba. Az odaút a kisebb navigációs problémáktól és az elmélyült beszélgetések miatti eltévedésektől eltekintve aránylag simán ment és a sílift parkolójában reggel tájt még temérdek hely is akadt. Egy gyors jegyváltás közben elhatároztuk, hogy felfelé a tervezett sílifttel megyünk, azonban lefelé okvetlen kipróbáljuk a nyári bobot. A lift teljes hossza mellett tekergőzik a nyári szánkópálya és magam sem gondoltam volna, hogy ilyen sok kilométeren lehet leszáguldozni vele a hegyről, igazán meredek és éles kanyarokkal teli szakaszokkal megtűzdelve. Szerencsére a csomagokat le lehet küldeni ingyen a lifttel, így az ember teljesen a bobozásra tudott koncentrálni. Utólag visszagondolva, az első néhány kanyar után mindent csomagunkat elhagytunk volna, de ezt jól tudták a pályaműködtetők.
Szépen üldögéltünk a liftben és fotóztunk, élveztük a tájat, a magaslati kilátást, a ködös, friss hegyi levegőt a csendet, a nyugalmat. Az ölünkben lapultak a nehéz hátizsákjaink, a vállamon a teleszkópos antennaárboc, egyszóval kevés helyünk volt a szűk ülésekben, de kellemesen utaztunk. Pár száz méter libegés után az az érzésem támadt, hogy a tréningnadrágom zsebeiben levő tárgyak kezdenek kicsúszni és nagy valószínűséggel majd a mélybe fognak zuhanni. Elkezdtem hát kihalászni az autókulcsot, fényképezőt, bicskát stb. és betenni őket gondosan, óvatosan egyesével a hátizsákba. A nagy izgelődés-mozgolódás alatt megtörtént, aminek nem szabadott volna megtörténnie: hát nem az autókulcs zuhant a mélybe, hanem az antennaárboc! Valahogy lecsúszott a vállamról és már csak teljesen megdöbbent arccal tudtam nézni, ahogyan szépen száll, és csak repül, meg hogy zuhan lefelé a kb. 1.2 m-es rúd a 20 méteres magasságból. Hát mit mondjak, szép látvány, ahogy repül az árboc, de ezt nem ott akartam kipróbálni! A nagy bozót valamelyest fékezett a zuhanáson a végén, majd az árboc egyenesen az alattunk lévő patakban landolt. Némi káromkodás és tanácstalanság után kényelmesen hátradőltünk a székekben és a tehetetlenség nyugodtságával utaztunk fel a csúcsig. Jó 20 percbe telt, míg megérkeztünk. Rögtön elmeséltem a liftkezelőnek, mi is történt, mire azt ajánlotta, menjek le a nyári bobbal, az sokkal gyorsabb. Így azzal a lendülettel, ahogy felértem, átnyargaltam a másik oldalra és a rövid bob-vezetői útbaigazítás után már száguldoztam is lefelé. Anélkül hogy ne mutattam volna fel a hüvelykujjam felfelé, ami azt jelentette, hogy megértettem mindent és biztos vagyok benne, hogy le akarok ezzel a szerkezettel menni, nem indított egyszerűen el az ipse. Viktor ez alatt élvezte tovább a magaslati levegőt odafent, a felhőket, a hideget és ivott egy forró kávét meg készített jó néhány fotót is. A szánkózás eszméletlen nagy élmény volt, ilyen tekergős, hosszú és meredek pályán még soha nem mentem, pedig jó néhány bobot kipróbáltam már az Alpokban. Nem félek a sebességtől, sőt egyenesen szeretek száguldozni, ezért egyáltalán nem akartam fékezni, azonban helyenként olyan félelmetes és meredek volt, hogy bizony behúztam a vészféket, sőt nem is kicsit. A döntött kanyarokban olyan nagy erők léptek fel, hogy rendesen küzdeni kellett a bent maradásért. Kiesni elvileg nem lehet, mert az öv aránylag biztonságosan fog és le is van zárva, meg a szánkó se tudja elhagyni a pályát, de ennek ellenére szorítottam a fogantyút, hogy majd belelilult az ujjam. Úgy felment az adrenalin szint egy pillanat alatt, hogy csak a száguldásra tudtam koncentrálni és elfelejtettem az árboc miatti mérgelődést. A célfotón 43 km/h-val kaptak le – de szerintem ott már nem mentem teljes gázzal – holott a maximális sebesség elvileg csak 40 km/h lehetne, mert leszabályoz valami automata fékrendszer. Nagyon élveztem a mókát, de mára nem ez a cél volt kitűzve! A pénztárnál újabb jegyváltás és útbaigazítás után, hogy merre is induljak el az ösvényeken és lezárt területeken, már ballagtam is a felvonópálya alatt a hegyre felfelé. Az út meglehetősen sáros és vizes volt az előző napi esőzések miatt. Aztán a hegyi ösvény az erdőben folytatódott, nekem meg csak a 3-méteres bozót maradt út nélkül. Hát, mint mondjak, esélyem se volt megtalálni ekkora gazban, csalánban és cserjékben a lehullott botot, ezért folyton felkiabáltam a felettem utazóknak, hogy látnak-e egy olyan hosszú, kék, hengeres izét. A válasz igenlő volt, de legalább még 20-30 méterrel arrébb van, mint ahol álltam. Újabb átverekedés után a vizes, szúrós bozóton és kérdezgetések után, már csak néhány méterre álltam az árboctól, mondták ők, de én semmit nem láttam. Fenti navigáció nélkül máig is ott botorkálnék valahol a bozótban, vagy a sziklás patakmederben – egyszerűen lehetetlen ott megtalálni valamit is ekkora dzsumbujban. Azért a végén meglett, a zsákja kiszakadt, 3 szegmens kirepült, a fekete zárókupak lerepült, de szerencsére nem tört el az üvegszálas spider-bot. Ronggyá ázva, kicsit megtépetten és csalántól összecsípve boldogan iramodtam megint lefelé a lift irányába.
A keresgélés legalább egy fél órámba telt és összesen több mint egy órás csúszással indultunk el kb. fél 12-kor a túránkra. A kezdés 14 órára lett meghirdetve, amit akkor szinte lehetetlennek tartottam, hogy be is fogjuk tudni tartani. Jó tempóban haladtunk, főként a szintvonalon és a táblára kiírt 1,5 órás szakaszt sikerült 1 óra alatt megtenni. Miközben meséltünk egymásnak, gyönyörködtünk a ködből ki-kibújó tájban és a botanikát kedvelőkre is gondolva, mindenféle kedves kis növényeket is lefotóztunk. Belefutottunk egy békésen legelésző tehéncsordába is, ahol a tehenek nagy részét a köd miatt egyáltalán nem láttuk, csak a kolompjaik hangzavarából következtettünk, hogy sokan lehetnek. Az úthoz közeli állatokat, ill. az utat csaknem elzáró teheneket sikerült megörökíteni. Sajnos a legjobb pillanatról azonban lemaradtunk, amikor két egymást nagyon kedvelő állatból az egyik teljesen bekapta a másik fülét. A teheneknél is fontos lehet a közösségi élet, mert szemmel láthatóan jól esett neki a fülpucolás, akarom mondani fülnyálazás.
A kitett tábláknak nem nagyon hittünk, mert már a második “Sonnenberg / Zahn” feliratú mellett haladtunk el, de utat igazán nem lehetett a mutatott irányban felfedezni. Biztosabbnak találtuk, ha a közeli Prüschling menedékház és étterem személyzetét megkérdezzük, merre is kell mennünk. Egy kedves bajor menyecske tudta ugyan, hol az út, de le akart mindenképp beszélni a túráról, mondván hogy az éjjeli esőzés miatt életveszélyes az igen keskeny és csúszós úton való hegymászás. Nem hallgattam rá, de azért megígértem, ha tényleg olyan vészesnek ítélem meg a helyszínt, akkor visszafordulok és iszom nála egy sört, hi. A leágazást természetesen már elhagytuk, vagy jó 4-500 m-t vissza kellett mennünk, de legalább tudtuk a helyes ösvényt. Tényleg jó keskeny út vezet fel a gerincre, de aránylag jól járható és nem találtam annyira veszélyesnek, mint beharangozta a hölgy. Alig 10 percnyi kaptatás után az egyik drótköteles kapaszkodónál szemben jött velünk két 70 feletti férfi, tehát ők már maguk mögött tudták az előttünk levő út 90%-át. Megkérdeztem, hogy járható-e az út, mire ők igennel feleltek és hogy semmi gáz nincs. Na jó – gondoltam – ha ők már végigmászták, akkor nekünk is menni fog a dolog, nem riadunk mi vissza semmitől. A kezdeti könnyed hegymászás egyre inkább a drótköteles, kapaszkodós alpinista túrába kezdett átváltani. Sok helyen anélkül tényleg életveszély lett volna továbbhaladni – egyetlen rossz lépésnél, vagy egy megcsúszásnál a meredek szakadékba zuhant volna az ember. Nem véletlen írták, hogy a nehéznek minősített terepen csak gyakorlott hegymászók és teljesen biztos lépésű személyek vállalkozzanak a hegy megmászására. Hát mi az első 10 – 15 percben gyakoroltunk eleget – gondoltuk – és ezek után gyakorlott hegymászókká váltunk. Némelyik kisebb – nagyobb akadály annyira vicces volt, hogy videókat is készítettem, ezek talán jobban visszaadják a nehéz küzdelmet, mint egy fénykép. A hegy oromzata igen ritka és egyedi sziklaformázatokkal van körülvéve, ami a felszálló köd miatt most még misztikusabbnak hatott. A mászás taktikája az volt, ha már nagyon lihegtünk a kemény és nehéz hátizsákok alatt, akkor megálltunk fényképezni. Eleinte ritkábban, aztán ahogy emelkedett, egyre gyakrabban kaptuk elő a fényképezőket. Szó se róla, annyira megragadó a gyönyörű kilátás látványa, hogy kár lett volna egyszerűen továbbrohanni.
Már vagy 1 órája mendegéltünk a csúcsra vezető ösvényen, de a mi hegyünk valahogy nem akart előbukkanni, sőt még csak úgy sejtelmesen se. Szembe jött velünk ismét egy csoport, de az előzőtől sokkal nagyobb társaság és még túravezetőjük is volt. A kb. 20 fős kizárólag nyugdíjas hölgyekből és urakból álló társaság elég elszántan haladt és az asszonyokat kérdezve ők azt felelték, hogy még éppen elmegy a terep. Majd leesett az állunk, hogy ezek, mint a hegyi zergék másszák a csúszós, sziklás, meredek és keskeny, akadályokkal teli hegyi utat és délben ők már lefelé mennek. Hát, ha nekik sikerül, akkor mi meg végképp nem riadunk vissza – biztattuk ezzel magunkat. A vezetőjükre gyorsan rákérdeztem, hogy messze van-e még a Sonnenberg csúcsa, mire furfangosan azt válaszolta, hogy relatív fogalom a messze, de ő nem mondaná messzinek. Kis gondolkodás után még 20 percre saccolta a csúcsra való leágazót. A hegytetőre ők nem másztak fel, de eljöttek mellette. Igazuk volt, nemsokára megpillantottuk a célt, a kereszttel a csúcson. A feljárás egyelőre nem mutatkozott, de határozottan közeledtünk. Az idő is lassan kezdett kitisztulni, lélegzetelállító látvány merengett elő a ködből, akármelyik irányba is néztünk.
Valami piros karikát találtam ez egyik sziklára festve, ezért javasoltam, hogy vágjunk neki arra, akármilyen sziklás is a terep, elvégre már csak 40-50 szint választott el minket a csúcstól, azt meg valahogy csak leküzdjük. Hát az elején még csak kissé aggodalmas képet vágott Viktor, aztán ahogy egyre erősebb sziklafal-mászásba csapott át a dolog, ott már talán fehéredni is kezdett. Igazából a tudat, hogy itt lefelé is le kell valahogy jönni, az borította ki igazából, nem a kemény mászás. Erre akkor nem tudtam igazán koncentrálni, fel akartam jutni mielőbb, a lefelé utat meg majd valahogy leküzdjük. A biztonság érdekében helyenként fentről lenyújtottam Viktornak az antennaárbocot kapaszkodónak és a vékony köteleinket inkább hagytam a helyén – az egyébként sem biztos, hogy egy zuhanó ember súlyát kibírta volna.
Megküzdöttünk a sziklákkal rendesen, izzadtunk, lihegtünk, de végre felértünk! Szegény Viktor teljesen lesápadt és csak kapaszkodott a keresztet tartó vasállványban.
“Hogy fogunk innen lemenni?” – ez foglalkoztatta leginkább, nem a rádiózás. Lepakoltam a cuccot a hátamról és körbenéztem a csúcson. Hát tényleg nincs túl nagy hely piknikezni, de azért a dipól antenna ki fog férni – méregettem, a vertikálra nem lesz szükség. A terepszemle után felderítő útra indultam, hátha van egy másik út is, ami lefelé vezet és ettől könnyebb. Hát persze hogy van, sőt első látásra sokkal járhatóbb és veszélytelenebb. Ezzel a megnyugtatónak hangzó hírrel visszatértem és mindketten szomjunkat csillapítottuk meg kiéheztetett hasunkat tömtük, mert a nagy küzdelemben rendesen kitikkadtunk. A hátizsákokból előkerültek lassan a rádiózáshoz szükséges cuccok is, mindenféle kötelek, madzagok, drótok, akku, billentyű, rig, stb., így hát igazán jól elterebélyesedtünk a sajátunknak vélt hegycsúcson. Legnagyobb meglepetésemre egyszer csak előbukkant két fej a frissen felfedezett lejáró irányából. A szokásos “Grüß Gott!” üdvözlés után vad fényképezésbe kezdtek, én meg nem győztem elnézést kérni, amiért akkora nagy rendetlenséget csináltunk a hegyen és nekik bukdácsolni kellett a madzagokban. Természetesen beleakadt az egyik dipólszár az ürge bakancsába és húzta magával, majdnem hasra esés lett belőle. Azért nekik is sikerült valahova leülni és elfogyasztani a szendvicsüket. Közben kérdezősködtem arról az útról, amin ők jöttek felfelé, mire azt válaszolták, hogy teljesen ártalmatlan, könnyed ösvény az, arra menjünk. Én megmutattam, mi hol jöttünk fel, mire ők csak rázták a fejüket, az csak sziklamászóknak való… Így utólag visszagondolva, tényleg nem volt veszélytelen az akciónk – szorítottuk is a köveket, ahogy csak tudtuk, hi. Miután ettek, ittak, kiláttak és fényképeztek, tovább vonultak alpesi túrázó barátaink, ismét egyedül a miénk lett a hegy.
Antennát telepítettünk, bekábeleztünk mindent, lehangoltunk, beírtuk magunkat a Sotawatch-ba és kezdődött az első CQ-hívás, 7 mega távírón. Csupán fél órás késéssel kezdtünk neki, du. fél 3-kor az aktivitásnak – egy kicsit túl későn, ugyanis ekkor az alsó sávok már Európára nem túl jók és a sotavadászok sem figyelnek annyira. Azonnal kisebb pile-up alakult ki, de Viktor, HA5LV, Lajos, HA5MO és Laci, HA5MA hívójel foszlányai azonnal kiszűrődtek a füleimben. Pontosan ilyen sorrendben is beszéltünk velük és reméltük, hogy még később is összefutunk SSB-n, ahol picit bővebben mesélhetünk a küzdelmeinkről. Nem így történt és a terjedés is rohamosan romlott. Az első 20 QSO után váltottunk és Viktor folytatta a sotázást, de valahogy nem jöttek. Próbáltunk mi behízelgően CQ-zni, cluster-be bejelenteni magunkat, meg miegymás, de csak siralmasan jöttek, ill. egyáltalán nem jöttek. Talán a HAM-Radio miatt már mindenki úton volt, vagy csak ellaposodott a SOTA iránti érdeklődés – ki tudja. Szerencsére azért Lajos, HA5MO, várt ránk 7 MHz SSB-n, vele tudtunk pár szót váltani a helyi állapotokról. 7 mega fónián 9 QSO-t izzadtam valahogy össze és a váltás 10 MHz-re, a legnagyobb megdöbbenésemre egyáltalán semmi eredményt nem hozott. Ilyen már régen nem volt, hogy egyetlen állomással sem sikerült rádiózni, a sáv teljesen üres volt SOTA alert ide vagy oda. Nem volt mit tenni, 15 perc válasz nélküli hívás után ismét sávot kellett váltani, 14 MHz CW-re. Na, ott aztán senkit nem érdekelt a SOTA, hívásra talán 1 ukrán állomás jött vissza, a maradék két másikat meg keresgélgetéssel szedtem össze. Egyetlen DX-et sem hallottunk, a sáv ott is szinte teljesen üres volt. Feltekertünk azért még 21 és 28 megára is, de totális ürességen kívül semmi más nem várt ránk. 1 óra és 15 perc rádiózás után kettőnknek 60 összeköttetést sikerült összehozni – ritka gyenge eredmény az elmúlt időszakban, de ennél többre nem volt lehetőség a gyenge terjedésben. Határozatot hoztunk és bontottunk, fényképeztünk, gyönyörködtünk a tájban.
Visszarakodtunk a hátizsákokba mindent, bejegyeztük a magunkat a csúcskönyvbe és búcsút vettünk a Sonnenberg hegyünktől. A lefelé vezető könnyebb út ténylegesen sokkal lazább és veszélytelenebb volt, mint felfelé, percek alatt újra a „normál” ösvényen jártunk. Odafele csupán 20 métert kellett volna a piros karikától tovább menni és megtaláltuk volna a második felvezető utat – mérgelődtünk. De ekkor már mindegy volt és különben meg nem lett volna ilyen izgalmas Viktor első sotája sem. A visszaút a már ismert akadályokon keresztül, de zökkenőmentesen telt és sikerült 15 perccel még a felvonó, ill. a nyári bob zárása előtt visszaérni a hegyállomásra. Mi voltunk a legutolsó vendégük, miután startoltunk a bobbal, bezártak utánunk mindent. Nekem ez már a második lesiklásom volt, ezért el tudtam látni Viktort mindenféle jótanáccsal, hogy mennyire kell tolni a gázkart és melyik kanyarban, ill. lejtőn fékezzen inkább. A pálya egyszerűen fantasztikus, nagyon élveztem a második nekifutást is és talán egy kicsit bátrabban teszteltem a veszélyes kanyarokat, meg a hosszú lejtőket, éles kanyarral a végén. Lent szerencsésen megérkezve lett volna kedvünk egy sört meginni, de inkább hazafelé vettük az irányt, mert tudtunk, hogy ott is biztosan vár minket egy-két jófajta sör behűtve.
Köszönjük szépen mindenkinek a QSO-kat, az adatokat feltöltöttük a nemzetközi SOTA adatbázisba.
Az alpesi túrázással egybekötött, Sonnenberg-i sotás akció során ezúttal is feledhetetlen élményeknek lehettünk részesei, gondolom ezt bátran állíthatom mindkettőnk nevében. Mint mindig, ennél az akciónál is volt meglepetés, veszély és izgalom bőven, de ettől marad meg az ilyen kirándulás igazán az ember emlékezetében.
73 de Csaba, DH7KU |
-WW-CW 2017 
