A bejegyzést írta HA7XQ / DH7KU 

SOTA 2016 június 24 – Rotwandkopf DL/EW-020 (Walchensee)

A nyár 3. napján csütörtökön érkezett Lacival (HA5MA) együtt  a várva várt igazi meleg ide hozzánk a München melletti kisvárosba, Schöngeising-ba. Az idei nyári napforduló 12-15 fokkal és sok esővel indult, inkább durva őszies időjárás uralkodott évszázados árvizi katasztófákkal. Szerencsére aklimatizálódásra nem volt szüksége Lacinak, itt is 31 fokos kánikula fogadta, hasonlóan az hazai időhöz. A hirtelen jött melegre való tekintettel, valamint a helyi érdekességek megmutatása miatt is, a közeli Andechs kolostorhoz mentünk, ahol roston sült csülök és barnasör társaságában hűsölhettünk. Laci a hosszú út fáradalmait a sörözés közben pihente, míg én mindeféle otthoni dolgokról faggattam –  már jónéhány hónapja nem láttuk egymást. Kellemesen telt az este, de gondolni kellett a másnapra tervezett hegymászásra is, így hazaindultunk és otthon a teraszon folytattuk a helyi sörkülönlegességek kóstolgatását.

A németországi látogatás elsődleges célja a friedrichshafeni amatőrtalálkozó volt, azonban a pénteki bolhapiaci lézengés heyett közös sotázást terveztem. A környéken van még jónéhany csúcs, amit nem másztam meg a választás a könnyebbnek hitt és relatíve ritkán aktivált Rotwandkopf (DL/EW-020) nevű hegyre esett. Az előkészületekre nem volt túl sok idő, így most is csak utólag derült ki, miért nem 32x aktiválták a választott hegyet, mint ahogyan ez a mellette levő Herzogstand vagy Heimgarten esetében a tényleges helyzet. Az alpesi oldalakon ezt a rövid leírást találtam, a fordítást szabatosra vettem:

„A Rotwandkopf nevű csúcs közelében rendszeresen járnak a túrázók, ugyanis a hegy keleti lábánál található egy ösvény, ami az igen népszerű Herzogstand és  Heimgarten felé vezet. Ezt a hegyet azonban alig néhány elszánt turista mássza meg, mert egyátalán nem vezet ösvény a csúcsra és a sűrűn benőtt füves-cserjés meredek hegyoldalon igen nehéz az előrehaladás. A kilátás sem vetekszik az előbb említett jóval magasabb csúcsokéval, ezért kevesen látogatják az erdős, bozótos helyet.”

Eltekintve a fáradságos hegymászástól és a sziklás-cserjés terepen való botladozástól, jó választás volt a célunk – legnagyobb szerencsénkre távol marad uticélunk a nagyközönségtől. A jó időnek és a pénteknek köszönhetően rengeteg turista mászkált az alpesi hegyvonulatok turistaútjain, az ismertebb és látványosabb csúcsokon kisebb tumultus is kialakult, ami csaknem lehetetlenné tette volna a nyugodt rádiózást. A „mi hegyünkön” azonban senki sem zavart bennünket.

Az indulás napjára, péntekre 34°C meleget és telejesen esőmentes időt jósoltak, még fenn a hegyekben is, ami igazán ritkaságnak számított ebben az időszakban. Korán indultunk hát Lacival, hogy a meghirdetett déli kezdéshez minden készen álljon. A hegy megközelítését egy csodálatos panorámaúton terveztem a Herzogstand és Heimgarten csúcsokon keresztül, mintegy körtúra keretében, mondván Laci első itteni túrája nem csak a rádiózás szempontjából kell hogy emlékezetes maradjon, de a kilátás is többet kell nyújtson, mint a hazai középhegységekben. A nehéz hátizsákokkal úgy véltem, jobb lesz ha a szint nagy részét (800 m) felvonóval küzdjük le, majd a hegygerincen szinte azonos szinten sétálva érjük el a célpontot. 9:30-kor indultunk fel a kabinos felvonóval, majd pár perccel később már a magaslati levegőt élveztük kb. 1600 m magasban. Csodálatos kilátás tárult elénk a Kochelsee vízfelületével lent a távolban. Kellemes tempóban haladtunk a tiszta napsütéses időben és röviden még II. Lajos barátunk mellett is megálltunk. Innen kezdve enyhe emelkedőt kellett megmásznunk a szerpentinen, de jól bírtuk mindketten. 1700 m magasságban egy köztes (nem SOTA) csúcson szép kilátás tárult elénk: egyik oldalon a jégkorszakból visszamaradt 5-tó vidéke, amit a gleccserek teljesen síkra gyalultak és a puhább szerkezetű talajt maga előtt eltolva számtalan kisebb-nagyobb tavat alakított ki a vidéken. A hegy másik oldalán az Alpok hósipkás vonulatai terülnek el több rendben. Egyszerűen lenyűgöző és fantasztikus látvány, az ember csaknem a világ tetején érzi magát ebből a távlatból.

A környék hegyei az Alpok északi vonulatai közül az Ester-hegység alá sorlohatók, csakúgy a Rotwandkopf is és jellegzetes az erős karsztosodásáról. A felszín alatti kőzeteket barlangok szabdalják, 50 százalékuk mindmáig feltáratlan, a maradék viszont csak barlangászok számára járható. Mi bejáratot ugyan nem láttunk, igaz nem is nagyon kerestünk. A tó körüli hegyek mélyen szabdalt völgyekkel vannak körülvéve, ezért a megmászásuk is nehézkes, igen nagy szintkülönbségeket kell leküzdeni a túra során, ezért inkább nem is próbálkoztunk vele.

Utunkat – ahogy Laci nevezte – a „Kinai Nagyfal” mentén folytattuk, lényegesebben sziklásabb terepen, helyenként drótkötél-kapaszkodókkal biztosítva, a képek megukért beszélnek. Itt egyetlen rossz lépés, és néhány száz méter kellemes repülés után, hamar eléri az ember a szakadék alját – nem feltétlen sértetlenül…

Viktor, HA5LV kedvéért a hegyvidéki flóra jellegzetes virágairól is készítettem közeli képet, a növényhatározó lapozgatása közben talán fellelhető lesz számára is a harangvirágú szépség.

Az enyhe sétának tervezett túra csak nem akart közeledni a tervezett célponthoz, a rendelkezésre álló 2,5 óra plusz az egy óra tolerancia is elfogyott már, amikor elértük túránk legmagasabb hegyét, Heimgarten-t (1790 m). Inen már látni véltük valahol lenn a csúcsot, de légvonalban legalább annyinak látszott, mint az idág megtett utunk. Az erőnk is jócskán fogyott, többszöri pihenőt kellett beiktatni, mert teljesen kitikkadtunk. Valahogy a homlokunkra lehett írva, hogy rengeteg drót van nálunk, mert egy középkorú pár a félig leszakadt cipőtalp javításához tőlünk kért villanydrótot. Fel is áldoztuk a kikötésre szánt egyik drótdarabot, aminek ők igazán örültek, nem kellett végigbukdácsolniuk az út hátralevő részét. Megyjegyezték, hogy igazából ők valami technikusoknak néztek minket, akik a hegytetőn mobilátjátszót vagy ilyesmit tartanak karban, ill. javítanak. Majdnem eltalálták?!

Én közben számolgattam az időt, hogy ha az odaút kb. 4,5 órát vesz igénybe, meg még rádiózni is szeretnénk és még a lefelé menő utolsó felvonót 17:15-kor el akarjuk érni, akkor biztosan nem érünk oda, ezért vagy a hegyen alszunk, vagy lemegyünk gyalog a legrövidebb úton. A két rossz közül inkább az utóbbit választottuk, hiszen másnap várt minket a következő hosszúnak igérkező program. A legmagasabb hegytetőről folyamatosan lefelé kellett menetelnünk kb. 1400 m-ig, majd újból kicsit felfelé 1519 m-re. A térdem az elején még csak-csak bírta a strapát, de hamarosan hozzá kellett szoknom az éles fájdalommal való lefelé mászáshoz a nehéz hátizsákkal. A csúcs egyre közeledett, csak út nem látszott sehol. Be kellett kapcsolni a navigációt is, de az sem segített rajtunk, a bejelölt csúcsra vezetö rövid ösvényke csak nem akart megkerülni. Nekivágtunk hát a legenyhébbnek látszó gerincen vezető emelkedőnek – botorkáltunk, csúsztunk, másztunk és reménykedtünk, hogy egyszer elérjük az ahított Sota-helyet. Fél óra küszködés, izzadás és erőfeszítés után teljesen kitikkadva elértük végre a csúcsot délután fél kettő és kettő között, jócskán a tervezett tolerancián kívül. Fújtunk egyet, vagy inkább jónéhányat és nekikezdtünk a telepítésnek.

A hegytető aránylag ritkán benőtt , így a doublet antenna számára elegendő hely kínálkozott. Az árbocot sikerült egy kiszáradt fa ágai közé befűzni, a kikötéssel nem kellett igazán bajlódni. Aránylag gyorsan lehangoltunk és bekábeleztünk mindent. Elsőre beindult a jól bevált technika – ezúttal FT100 és az LDG antennaillesztö. A CQ-zást jómagam kezdtem a szokásos 7 MHz CW-n, míg Laci mindent elrendezett és a logfüzetet előhalászta. Az első néhány QSO közben kértem, hogy írjanak be a Sotawatch alert-jébe, ezért hamarosan ránktaláltak az érdeklődők. A pile-up a szokásosnál hamarabb lecsengett, mi ezt a nagy számban látogatott HAM Radio-nak tudtuk be, de azért jövögettek. Nagy volt a meleg, majd elolvadtunk még a félárnyékban is. A TRX fekete dobozát alig lehetett megfogni, egyre csak az árnyékba húztunk mindent. Mikor elfogytak, 7 MHz SSB-re szerettünk volna váltani, de mint kiderült, a rig vevője nem lett kiszélesítve 7.200 MHz-ig, ezért a megszokott sotás frekin sem tudtunk adni. Röpke megbeszélés után 10 MHz-re szerettünk volna átmenni és ott folytatni, de az antennahangoló valamiért nem akarta leilleszteni a drótunkat. Próbálkoztunk mindennel: nagyobb meghajtó teljesítmény, újra 7 mega távíró, kézi hangolás, de mindiába. Egyszerűen nem akart működni, vagy végtelen SWR-t, vagy szakadt antenna szimbólumot mutatott a kijelző. Több mint fél óra tanácstalan próbálkozás után feladtuk a reményt és szomorúan kikapcsoltunk mindent. Lajost, HA5MO, még meg is kértem, hogy figyeljen SSB-n, majd ott részletesebben beszámolunk a helyi körülményekről, de erre már sajnos nem kerülhettet sor, a technika ördöge közbeszólt, sri. Otthon aztán kiderült, hogy a készülék hővédelme tiltotta le az adást.  A terjedést igen jónak ítéltük meg, a szokásos állomások erősen szóltak, sőt a kisebb távolság miatt a HA-ból alig érthető DL állomások most teljesen tisztán szóltak. Összesen 62 QSO lett és néhány S2S QSO is született, szerencsére nem mi voltunk az egyetlenek, akik a jó időt kirándulásra kihasználták.

Gyorsan összeszedtük a cuccot és mielőtt búcsút vettünk a hegyünktől, körbejártam a terepet azzal a reménnyel, hátha akad egy jobb „út” a lemászáshoz. Munkások nyomait lehetett mindenütt látni, akik fenyőcsemetét ültettek egykor, de valószínüleg nem kézi erővel juttatták oda a szükséges anyagot, mindenütt faládák hevertek és még egy félig kész lesfélét is hátrahagytak. Nem volt más választásunk, mint ismételten lebucskázni a lehető legrövidebb úton, immár nem a gerincen, hanem a csemeték megvédésére szolgáló tetraéder-szerü tákolmányok mentén. Nem teljesen veszélytelen mutatvány volt a lefelé menet a csúszós, füves avaron erős erodált köves hegyoldallal színezve, de szerencsére nem kellett mentőhelikoptert hívni. A nehéz szakasz után már csak kb. 600 méter szintet kellett a meredek szerpentinen megtenni, ami a térdet roppantul igénybe vette. Este 7-re újra lenn voltunk a parkolóban, minden tagunk sajgott, én alig éreztem a térdem. Innen már csak egy másfél órás autóút valasztott el az otthontól, ill. a jól megérdemelt sörtöl.

Másnapra mindkettőnknek rendes izomláza lett, a HAM Radio-n nehezünkre esett a mászkálás, mikor Lacira ránéztem, elfogott a nevetés. Az itteni sotázóknak valamivel nehezebb a dolga, mint odahaza, pedig ez még egy könnyű csúcs volt, viszonylag kevés szinttel. Remélem emlékezetes túra marad ez mindkettőnk számára, noha alig pár összeköttetést sikerült csinálnunk a Rotwandkopf-i hegytetőről.

73 de Csaba, DH7KU, HA7XQ