C5DL – The Gambia

Áprilisban az egész világ rájuk hajtott, biztos mindannyian megcsináltuk legalább egyszer.
Olvassátok az egyik legaktívabb operátor DH7KU Csaba beszámolóját.

Már régóta kérdezgetnek a berlini ismerősök, hogy van-e kedvem velük tartani (Kenyába, Anguillába, Melillába, Marokkóba, Barbadosra, stb.), de sajnos mindig le kellett mondjak róla. Nem így történt, mikor múlt Karácsony előtt kaptam a levelet, hogy a következő céljuk Gambia, a tengerparthoz közel levő része. Hosszas győzködés és családi beszélgetések után, legnagyobb örömömre engedélyt kaptam a túrára. Soha életemben nem jártam még ezen a kontinensen, emiatt jó néhány kötelező és ajánlott oltáson kellett átesnem, amit természetesen egyszerre kap meg az ember. (Jól ki is ütött a koktél vagy 3 napra.) A szállás és a repülőút foglalása aránylag zökkenőmentesen ment és a szállásadónak természetesen csak egy antennát említettünk meg, amit a kertben szeretnénk telepíteni, de a méretét persze nem részleteztük. A többi szokásos előkészületek mellett a legnehezebbnek megint az adóengedély beszerzése bizonyult, hiszen a hivatalok malmai az itthon megszokottnál jóval lassabban és közömbösebben őrölnek. A tervezett indulás előtt 4 héttel jött a pozitív válasz, hogy az expedíció hívójele C5DL lesz, amit személyesen kell majd az ottani hatóságoknál (GRA, Gambia Revenue Authotity) a fővárosban átvenni, azaz végre fellélegezhettünk.
Csak mi ketten – Annette és én – indultunk külön Frankfurtból, ill. Münchenből, a csapat nagyobb része Berlinből szállt fel és a tervek szerint Brüsszelben találkoztunk volna. A brüsszeli reptéri építkezés, valamint a légiirányítók tüntetése miatt a reggel 6-kor induló berlini járatot törölték és valamikor délután kettő körül a Bécs – Casablanca – Dakar útvonalon keresztül kaptak helyet egy gépen. Természetesen a teljes menetfelszereléssel újra ki kellett jönni a már becheck-olt részről és újrakezdeni az egész beszállási procedúrát. Hát ezzel a bonyodalommal rendesen keresztülhúzták a számításainkat, Annette-el csak ketten repültünk Banjulba. A megrendelt taxik teljes árát 2x kellett kifizetni és hajnali fél 3-ra megint intézni az újabb reptéri transzfert a többieknek. 24-órás kalamajka után hajnali 3:30-kor összeállt a teljes csapat, de az antennamunkának már nem álltunk neki, pedig lett volna rá jelentkező. 😊
Rövid pihenés után, legkésőbb 8-kor már mindenki szorgoskodott az állomások felépítésével. Egyik antennát állítottunk a másik után és bent is sorakoztak szépen a rádiók, végfokok, sávszűrők az étkezőasztalra telepített munkahelyeken. Délután 16 órára tűztük ki célul az első összeköttetés időpontját, amit sikerült is betartani. Hatalmas pile-up alakult ki perceken belül és alig győztem kapkodni a fejem, illetve füleim, hogy a nagy morajlásból kihámozzak egy teljes hívójelet. A 6 operátort 3 állomásra beosztani nem volt nehéz, magától kialakult egyfajta rendszer, azaz nem kellett ütemtervet, vagy hasonlót bevetni. Sőt, részemről inkább pihentem volna egy kicsit tovább, mert egy ilyen intenzív koncentrálás rendesen kiveszi az emberből az energiát. Szobatársam Frank, DL7UFR rettenetesen horkolt, ezért számomra egyértelmű volt, hogy egyszerre nem aludhatunk egy helyiségben. Erre nem is kerül sor, mert egyrészt nagyon keveset aludt, max. napi 2 órát, amivel ő teljesen fittnek érezte magát mindvégig, másrészt sokat rádiózott a hajnali 2-7-ig időszakban, amikor én már kidőltem, vagy erősen küzdöttem volna az ébren maradással.
A technika sajnos a kezdetektől fogva gyengélkedett, sorozatos meghibásodások jelentkeztek már rögtön fél nap rádiózás után. Jan, SP3CYY HVLA1300 végfoka nálam kezdett el füstölni, mert megállt a hűtőventilátora. Szerencsére volt még néhány tartalék nála, így hamar sikerült is kicserélni. Szép, meg kényelmes az a végfok, de nem arra tervezték, hogy az ember folyamatos üzemben nagy sebességgel adjon vele, mert a megfelelő hűtés ellenére is 15-20 perc forgalmazás után megint büdösödött, égett a tranzisztor festéke. Ezen a kimenőteljesítmény drasztikus csökkentése segített csak, kb. a névleges felére, azaz 6-700 W-ra. Kb. a harmadik nap az egyik OX1000 végfok végtranzisztorainál egy hangos csattanás, meg némi fény- és füstjelenség kíséretében átégett a NYÁK-lap. A berlini csapatban tombol a találékonyság és az improvizációs készség, az ötletekből szinte soha nem merülnek ki. Így sikerült megforrasztani pl. egy capuccino-s doboz tetejéből kivágott fémdarabbal az elégett vezetékeket a tranzisztor körül. A mechanikai javítás sikerült, de a végfok továbbra is hibás maradt, a kár sajnos az FET-ekben keletkezett, amiből már nem volt tartalékunk. Ennél a munkahelynél csak 100 W alaprádióval ment tovább a QSO-zás, nem volt mit tenni. A csapatfőnök természetesen a bent ülő operátort, Annette-t okolta, hogy miért nem hagyta azonnal abba az adást, meg ilyenek, nem a végfok gyártóját. Szegényt próbáltuk megvédeni, de az csak olaj volt a tűzre, inkább az elterelő hadművelet volt a célravezetőbb. 😊 Na de aznap éjjel, mikor Sigi, a csapatfőnök 160 m-en rádiózott, a második OX1000 is elfüstölt a saját kezei között. Meg se mertünk szólalni, hogy miért nem hagyta gyorsan abba az adást, mert azonnal leteremtett volna minket. 😊 A javítási kísérlet kudarcot vallott ott is, a mérések pedig mind a 4 FET meghibásodását jelezték. Afrikában egy rendelés és a gyorspostai szolgálat kizárt dolog, így hát félretettük ezt a végfokot is. Már stócban álltak a tönkrement OX1000-ek az ablak alatt, de nem volt mit tenni. Sajnos lett ez még rosszabb is, ugyanis egy sebtében elvégzett sávváltásnál a K2 ugyanazon a frekin maradt bekapcsolva, ahol a másik rádióval, végfokkal adott Annette. A külső hangkioltós fülhallgató ellenére erős távírójeleket hallottam a K2 felől és rögtön gondoltam magamban, ha ezt kibírja, akkor tényleg robusztus felépítésű egy készüek ez. Hát nem bírta ki. A hatalmas bemeneti jel tönkretett valamit, amitől nem ment a 100 W-os végfoka. A javítást meg se kísérelték a hozzáértő elektronikai szakemberek, tudván az SMD-technika nehézségeit egy ilyen esetben. A kárfelmérés során kiderült, hogy az előfok még működőképes és a vevője sem sérült nagyon. Nem maradt más hátra, mint az egyetlen használható végfokot, a HVLA1300-t, összekötni a K2-vel, mert a K2 kb. 12-13 W kimenő teljesítménye azt még kellően kivezérelte. A másik két munkaállomásnál maradt az alaprádió CW ill. FT8 üzemmódokban. Sigi számára itt befejeződött az expedíció, ilyen körülmények közt elment a kedve az egésztől, csak a tönkrement készülékek kupacát kommentálta, meg a hozzáfűződő javítási költségeket. Mindenért persze az egyetlen hölgyoperátor volt a felelős, nem teljesen jogosan. Azért egy dologra jó volt a sorozatos meghibásodás, Manfred, az FT8-as guru szabad teret kapott a digitális rádiózáshoz. Mikor 100W-al hagyományos üzemmódokban bezárult a terjedés és vele együtt a rádiózás is, ő még órákon át nyomta percenkénti 3-4 QSO-val, mi meg döbbenten néztük, milyen kényelemmel teszi mindezt. Pl. 12m-en éjjel Manfred lazán gyártotta a JA QSO-kat, míg mi CW-n vért izzadtunk minden egyes 80 m-es QSO-ért. Az expedíciók részére megengedett a FOX modus használata, azaz a teljes 2,5kHz sávszélességben való forgalmazás egy tetszőleges digitális frekvencián (nem az előírton). A német köznyelvben a „sintér“ modus terjedt el jobban erre az üzemre, mert az angol „hound“ (vadászat) leginkább a német kutyafogó sintérre azaz „Hundefänger“-hez hasonlítható, ami aztán futótűzként terjedt el és ivódott be a német FT8-as társadalom nyelvezetébe. Ez a szójáték nekem nagyon tetszett, végig élcelődtem a sintérkedésükkel, sőt a végén én is beálltam sintérnek, mert a kényelem, a percenkénti elérhető QSO-k száma és a fáradtság jelei vonzóvá tették számomra ezt az adásmódot is. Azért nem vittük túlzásba a dolgot, a végére talán 6% FT8 QSO lett a teljes összeköttetések számához viszonyítva. Azért ez még nem volt minden meghibásodás, ugyanis a spider beam SWR-je egyszer csak nagyon elromlott (1:4) és szinte minden sávban. Leengedtük hát, átvizsgáltuk a balunt, a kötéseket, érintkezéseket, koaxot cseréltünk, de semmi javulás. Jan már tapasztalt ilyet pl. Barbados-on, amikor a tengervízből a szél által szállított sókristályok a drótra lerakódtak és teljesen elrontották a rezonanciát. Egy vödör édes vizet vett, meg egy rongyot és lemosta a teljes tartószerkezetet, a drótokat meg a kifeszítő köteleket is. Visszatettük, megmértük és láss csodát, jó lett újra. Az a szemmel nem látható néhány apró sókristály bámulatos, hogy mit képes tenni.
Óriási hátrány volt még a sok technikai nehézség mellett, a folyton visszatérő áramkimaradás. Az első 2-3 napban meglepően stabil volt az energiaellátás, de aztán mintha egy csapásra elvágták volna – a legnagyobb pile-up közepette – természetesen a QSO kellős közepén minden elnémult. Ilyenkor gyorsan a büdös halszagú hűtőnkhöz szaladtunk és kivettünk egy-egy üveg sört és megittuk, nehogy megmelegedjen benne. Elvégre nem lehetett tudni, mikor jön megint meg az áram. Sajnos áram nélkül nem működött a WIFI sem, a szivattyú sem, tehát nem volt víz sem a házban, és a WC-tartályokban levő víz is csak ideig-óráig tartott ennyi embernél. Eleinte fél óra elteltével valaki felkiáltott, hogy visszajött az áram, mehet tovább a rádiózás. Aztán a kimaradások tartama egyre csak növekedett és a gyakoriságuk is intenzívebb lett. A leghosszabb áramszünet napközben 11 órán át tartott, amit vásárlással, újabb antennaépítéssel avagy antenna javítással és persze evéssel, meg sok szórakoztató beszélgetéssel töltöttünk. Az éjszakai áramkimaradás kicsit nehezebben volt elviselhető, mert mikor éjfélig vagy hajnali egyig beszélgettünk a sötétben, könnyen elálmosodtunk és leginkább aludni indultunk volna. Naná hogy a háló felé félúton megjött az áram, nyomni kellett tovább, a következő kényszerszünetig. Mikor egyre többet nem volt áram, mint volt áram, a célul kitűzött 30000 QSO erősen veszélybe került. Ennyi QSO kell ugyanis, hogy nemzetközi viszonylatban elismert (mega) DXpedition legyen az aktivitásunk. Átszerveztük a közös vacsoráztatás időpontját ebédeltetésre, mert általában pont 17-19 órai vacsoraidőben mentek legjobban a sávok és az áramszünetek is inkább a délelőtti és kora délutáni órákban voltak. A napi egyszeri nagy étkezéssel teljesen jól bírtuk a kemény bevetést, a többi evést mindenki kutyafuttában intézte egyénileg a hűtőben talált dolgokból. A közelünkben működő “Ocean Hights” hotelben étkeztünk, melynek a tulajdonosa egy angol házaspár. Náluk minden további nélkül fogyasztottunk mindenféle helyi és európai specialitást is, sőt nyers salátát is. Senkinek nem lett baja, ami ott nem teljesen szokványos dolog. Az utolsó napokban már-már fontolgattuk a generátor bérlését, amiben a hotel tulajdonosa szívesen segített is volna, de az illető iparos napi 100 EUR-t kért volna, amit a végén túl soknak és rizikósnak véltünk, mondván mi lesz, ha mégis lesz aránylag jó hálózati áram.
Számomra megdöbbentő élmény volt kimenni az utcára és saját szemmel megtapasztalni az ottani civilizációt. A reptér felé vezető egyetlen aszfaltozott út mentén folyamatos a piaci árusok standja. De tulajdonképpen akármerre indul az ember, a főút mellett mindig árul valaki valamit, általában olyasmit, ami teljesen hasznavehetetlen a mi világunkban. Azok az autók, amiket nálunk kivonnak a forgalomból, nagyrészt mind ott landol és működik vígan tovább – vagy helyesebben okádja a fekete füstöt. Az úton nincs nagyon közlekedési szabály, minthogy műszaki vizsga sincs a járműveken. Folyamatos a dugó, csak lépésben lehet a szamaras kocsik, gyalogosok, biciklisek, motorosok közt haladni az egysávos úton. Ha kevés a hely, lehajtanak az út melletti rögös, göröngyös földre, ami a lökhárítók és egyéb elemek garantált leszakadásához vezet. Igaz is, azok csak felesleges alkatrészek egy autón, nem attól megy az! Javarészt 50+ éves autók futnak ott még, főleg öreg Mercedes Benz-ek, ilyeneket még az oldtimer találkozón sem láttam itt DL-ben. A teherautók egyenesen katasztrofálisak, kb. az 1. világháború idejéből saccolom az évjáratukat. A fülkéjükben 3-4 ember ül, a rakomány tetején meg 4-5. Alapvetően lassan haladnak, 20-30 km/h-val. Ilyen tempó mellett a 35 fok napsütésben mondjuk kellemes is ott utazni, ill. zötykölődni. A kisbuszokban, transzporterekben nem hagyományos ülések vannak, azokat kidobják, mert túl sok helyet foglalnak, helyette söröspad-szerű tákolmányokat tesznek be, így 25 ember is lazán befér belülre. Az autón kívül általában a 6-10 éves korosztály utazik, ők könnyedén megtartják magukat a kiálló részekbe kapaszkodva. Ha megérkeztek, egyszerűen menet közben leugranak. Még olyan Mercit is láttam, aminek nem volt meg egyetlen ajtaja sem, kicsit furcsa a mi szemünknek, de ott praktikus. Mindenhol rengeteg a szemét, a mocsok, szemétszállítás természetesen nincs. Ha kicsit nagyobb mennyiség összegyűlik, azt ott helyben elégetik, az éghetetlen meg ott enyészik el örökre. Egy bevásárlási séta során Annette mindenáron be akart menni a piacsor közepébe, az árusok tömkelegébe. Alapjában véve meg lehet kísérelni, de nem szabad semmilyen értéktárgyat magánál tartani az embernek. Hát végigsétáltunk a nyomornegyeden, a tákolmányok közt, ahol még egy hason fekve alvó embert is láttam a mocskos földön, ahol évtizedek óta gyűlik a szenny. Még egy darab rongyot vagy papírt vagy a karját sem rakta az arca alá, a bőre, a füle a koszos talajjal közvetlen érintkezett. Azt hittem, talán nem is él már, de csak aludt. A többiek (Annette és Jan) kiakadtak, hogy én mennyire kiakadtam. 😊 Persze nekik könnyű, mert már láttak ennél sokkal rosszabbat is Közép-Afrikában. Csatornázás és szennyvízelvezetés nincs és nem is lesz a közeljövőben, ezért mondanom sem kell, milyen szagok terjengtek a bódék között. Minél hamarabb épségben ki akartam jönni, így terelgettem Annette-et kifelé onnan, mielőtt nagyobb bajunk nem lesz. Nőknek (fehér) egyébként nem tanácsos egyedül kimenni az utcára, azonnal férfiak állják körül és mindenféle egyéb szolgáltatást próbálnak eladni. A tengerparton azért barátokra is leltem, kellemesen elbeszélgettünk az élet dolgairól és én voltam az első magyar, akit ott látott az illető. Megjegyzem, fogalma sem volt, hol van az a HA, meg egyáltalán melyik kontinensen, de elmagyaráztam neki. A házunktól az étterem felé vezető 200 m-es rövidke útszakaszon néha megrohantak a gyerekek és még a legkisebb kb. 2 éves is kezet akart fogni. Nem ismertem a szokást, engedtem nekik és a végén minden ujjamon csüngött egy gyerek, így sétáltunk tovább a hotel felé lassacskán, tyúklépésben, hogy a kicsi el ne botoljon. Koszos, mocskos kezüket valahogy elviseltem abban a reményben, hogy mindjárt úgyis kezet moshatok. A hotel előtt álló biztonsági őr mondott valamit, amire elengedtek, ők már nem jöhettek tovább. A mifélénk ott két lábon járó pénzeszsáknak számít, ezért megragadnak minden alkalmat a koldulásra, vagy valami gyümölcs eladására. Egy kiló banán pl. 200 Dalasi-ba kerül, ami közel 4 EUR, tehát otthoni viszonylatban jó drága. Ha viszont a szolgát küldtük banánért, neki 2 Dalasi-ért, azaz 4 ct-ért adták. Ez minden áruval így van, 100X magasabb árat kérnek a külföldiektől, mert hát nagy a szegénység.
A rekkenő hőséget jól el lehet viselni, mert az óceán felől kellemes szél fújdogál. Mind a két héten keresztül felhőtlen, stabil 35 fokos napsütéses időnk volt és a rádiózás mellett azért sikerült 2x lemenni a partra és fürdeni egyet a hullámos Atlanti-óceánban. A strandon alig akadt fürdőző, hiszen a turista szezon itt már véget ért. A víz nagyon kellemes 26 fok körüli, akár egész napos pancsolásra is alkalmas lenne.
A 16 napig tartó expedíció végül hamar elrepült, a hazaút csaknem tervszerűen, csupán 3 óra késéssel és némi átszervezéssel alakult. Borzasztóan örültem újra itt Európában lenni a nekünk mindennapi, megszokott körülmények közt, tiszta környezetben sétálni. Egyetlen pillanatot sem bántam meg, élményteli, érdekes és izgalmas kirándulásnak lehettem része, felejthetetlen rádiós pillanatokkal a sávokban. Mindenkinek köszönöm a QSO-kat, nagyon örültem egy röpke magyar üdvözlésnek távírón.
73 de Csaba DH7KU, HA7XQ

U.i.: A csapat következő expedíciója St. Pierre és Miquelon szigetekre vezet (FP) október első két hetében, a szervezés már elkezdődött. Én családi és egyéb okok miatt valószínűleg nem fogok csatlakozni hozzájuk, pedig onnan is remekül lehetne rádiózni. Ha lenne valakinek kedve, be tudnám ajánlani a csapatba. 😉

One thought on “C5DL – The Gambia

  1. Kösz az élvezetes beszámolót Csaba! A QSO-kat is. Nagy élmény lehetett nektek. Jól csináltátok a forgalmazást, profi dolog volt.
    73 : Laci, HA5MA

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.