SOTA Németországban – 2. RÉSZ

Miközben mi itthon hol ezért, hol azért nem megyünk fel valamelyik dombocskára, DH7KU Csaba ránkpirít és megmutatja, milyen is a magyar virtus.

Olvassátok el a sotázás második napjáról készült beszámolót! Ez ám az izgalmas írás!

 

DH7KU SOTA Marathon 2018 május 10-12

Hoher Straussberg DL/AM-029

Péntekre jósolták a legjobb időt, 14 órán át tartó szikrázó napsütést, legalkalmasabb a leghosszabb túrámhoz, a „Magas Csokorhegyre“ ill. Hoher Straussberg-re. Messziről nézve, mintha 3 hegyet fognának egy csokorba, innen is eredhet a neve, magasnak meg tényleg elég magas, itt a környéken talán a 2. legmagasabb. Az internetet böngészve megtaláltam, hogy nincs hivatalos út a csúcsra, de némelyik térkép szerint van egy ajánlott, még ösvénykének sem nevezhető feljutás a hegy északi oldaláról. A reggeli felvonózás ugyan már csaknem rutinná vált, de csak a 2. járatot sikerült elcsípni, azaz 6 perces késéssel vágtam neki. A fényképezgetést is a minimálisra szorítottam, hiszen a túra hossza és az ismeretlen, úttalan terep némi késleltetést vélt sejtetni. Csodálatos felhőfátyol ölelte körbe a távoli hegyeket, hogy csak a csúcsaik látszottak ki. Ilyet csak a reggeli órákban lát az ember, egyszerűen lenyűgöző és egyben lélegzetelállító.
A célpontom felé sajnos nem lehetett a szintvonalon haladni, először le kellett vagy 250 -300 métert botorkálni, majd újból felmászni csaknem 2000 m-re. Menet közben a tegnapi csúcsot most alulról csodálhattam meg, ebből a szögből is jól látszott, milyen sziklaszirteken is ücsörögtem.
A kezdeti lankás szakaszon jól bemelegedett a lábam, így a nagy „lépcsőket“ felfelé jól bírta a térdem, csak úgy előztem meg az előttem haladó embereket, mint a hegyi zerge. A kérdéses elágazót, ahonnan a nem hivatalos ösvény vezetett a hegytetőre, kevesebb, mint fele idő alatt tettem meg, mint amit az útbaigazító táblák megadnak. Ebből kicsit sejthetö, hogy siettem, ahogy a lábam bírta. Egyetlen merészebb vállalkozó tartott velem, aki szintén a hegyet szerette volna meghódítani. Előző nap, különlegességként örültem a 22-23 fokban néhol foltokban fellelhető hónak, itt viszont helyenként 1 m mély jeges/havas szakaszon kellett átvágnom, ami már inkább csak üröm lett. Eleinte egész könnyedén lehetett az akadályokat venni, sokszor megtartott a hó teteje. Egyre csak emelkedett, az ösvény időközben teljesen eltűnt és a hó is mélyült. Amikor beszakadt a teteje, akár térd fölé is besüllyedtem a fagyos hóba. Jó túracipőm van, de azért csak betévedt egy kis hó a lábfejemhez is, ami rövid ideig kellemes hűtést adott a 25-fokos melegben. A mögöttem haladó ipse megállt és azt mondta, neki ez már sok, és eláll a szándékától, visszafordul. Úgy is tett, de mielőtt elváltunk, megkérdeztem, hogy melyik hegy is az enyém. Természetesen a kereszttel megjelölt, de ebből a szögből nem látszott már semmi a csúcsból. Így egyedül, de elszántan másztam egyre feljebb a mély hóban. Minden lépésnél gondosan ügyeltem, hogy a cipőtalp vízszintesen vágjon a meredek hóba, mintegy lépcsőt formálva és biztonságos, csúszásmentes állást biztosítva. Az egyre meredekebb terep miatt foltokban kezdett szűnni a hó és ezzel együtt helyenként jól kivehetővé vált az ösvény is. Innen már a felfelé vezető “út” puszta sziklákból állt, amit korábban már a távolból készített képen is jól láttam. Egy-egy törpe fenyves folt bontotta meg az egyhangú sziklaképet, gondoltam talán ezek nyújtanak némi kapaszkodási lehetőséget az előrehaladásban. Kinéztem magamnak egy aránylag mászható útvonalat és nekivágtam a csúcs irányába. Hegyi kecskék (vagy mik) ezen a helyen hagyták ott jól látható “nyomaikat”, mint a hegyi zerge, én is felmászok – gondoltam magamban. Az aránylag sima, nagyfelületű sziklák kevés kapaszkodási lehetőséget nyújtottak és az egész csak egyre meredekebb lett, ahogy küzdöttem felfelé magam. Gondosan megrángattam a köveket, amikre gyakran teljes súlyommal ránehezedtem, hogy elég stabilak-e, de olykor a kezemben maradt egyik-másik. Ilyenkor más tárgyat néztem, fűcsomó, vastagabb mohapárna esetleg egy kiálló gyökérdarab. Valahogy sikerült feljebb jutnom a kisebb, de mégis tágas hasadékban. A talpam alatt is egyre szűkült a hely, már csak az egyik cipőm orrának volt pár négyzetcenti hely. Végül elértem egy pontot, amikor nem találtam semmi fogható stabil dolgot a közelben és a lábam alatt is csak csúszott ki a nedves, sáros, morzsolódós sziklakő. Felfelé tekintve egyre csak meredekült és legalább még 5 m hiányzott a következő stabilabb részig, ami egyben a megpihenést is kínálta volna. Nyomasztó érzés fogott el, mert felfelé tovább már nem bírtam menni, lenézve meg szintén világos volt, hogy nem fogok tudni ugyanezen az úton lemászni. Megrekedtem a sziklafal közepén és elég drámaivá vált a helyzet, se fel, se le. Küzdöttem, hogy egy stabil állást találjak, hogy legalább kicsit kifújjam magam és megpihenjek, mielőtt bármibe belekezdek. De nem találtam nemhogy stabil dolgot, semmilyet se a függőlegeshez közeli meredek falon. Az izmaim kezdtek kifáradni és ekkor realizáltam csak a helyzet súlyosságát – innen egyedül nem kecmergek ki. Abból az irányból, ahonnan jöttem, a korábban megelőzött család hangjait tisztán hallottam, mintha csak 20-30 m távolságban lennének. A hegyek nagyon jól visszaverik a hangokat, ezért úgy tűnik, mintha a “szomszédban” beszélnének. Tőlük akartam segítséget kérni, ezért torkom szakadtából kiabáltam németül, hogy “Halló, hallanak engem, halló! Segítség!!!” De semmi válasz nem érkezett, akárhogy ordítottam. A hangjukat is egyre távolodni hallottam, egyszerűen nem hallottak meg, továbbmentek. Reálisan végiggondolva akár 1 km is elválaszthatott minket az úttól, ahol ők haladtak, nem csoda, ha nem hallanak meg. Ismét teljesen egyedül csüngtem a sziklán, keresve a menekülés útját. Helyezkedtem egy picit, mert egyre jobban fáradtam és lihegtem, valami kényelmesebb pozíciót próbáltam találni. A lábcsere csak egy ugrással volt megoldható, mert csak egy lábujjhegynek volt hely és az is a meredek, gurulós, csúszós talajon. Próbáltam kitúrni a helyet egy kicsit a cipővel, amennyire csak lehetett, míg két kezemmel tartottam a súlyom, de egyszerűen nem sikerült, alatta kemény, csúszós meredek szikla. Picit felugrottam a lábváltáshoz, mert már nem bírta tovább a lában, az egyik teljesen kifáradt. Szerencsére sikerült lábat váltani, de iszonyatosan instabilnak éreztem a helyzetet. Ennél az ugrásnál esett ki a mély zsebből a fényképező (eddig ilyet nem sikerült abban ruházatban produkálnom) és zuhant vagy 10-15 métert, egyik szikláról a másiknak verődve, míg a fenyvesek aljánál megállt. Kirepült belőle mindkét elem, az SD kártya is és összetört az objektívje is. Eljutottam arra a pontra, hogy a segélyszámot már nem érdemes hívnom, néhány 10 percnél tovább így nem fogom kibírni, ha egyáltalán addig is bírom tartani magam. Meg, ha a lábam alatt megcsúszik, akkor a karommal csak percekig tudok kapaszkodni valamelyik sziklában, amit zuhanás közben elkapok, ha elkapok. Kinéztem a zuhanás útvonalát és az esés közbeni kormányzás lehetőségét. Hát nem sok ilyen nyílik, mert egy csaknem függőleges falon nincs mit kormányozni, az ember zuhan. Ha leesek és túlélem, akkor is kérdéses, milyen állapotban leszek és sikerül-e hegyimentőt hívnom. Az antennaárbocot megpróbáltam némi támasztéknak használni, de az 5 cm átmérőjű vége túlságosan széles volt bárhová is beakasztani. Ilyen gondolatok mellett döntenem kellett: a vállamról ledobtam egy kiálló sziklára az árbocot és a hátizsákot is. Ha melléesik, az is mindegy lett volna már, csak mielőbb könnyítsek a terhen, ami pusztán csak fárasztott. Nem tudom elbírt volna e még engem is az a szikla, ha esés közben azt kaptam volna el, de ha igen, akkor is hány percig tudtam volna csüngeni egy kézzel, míg kicsúszik a kezemből? Alatta talaj nem volt, onnan már csak a leesés jött volna. Bal kézzel, 3 ujjheggyel megkapaszkodtam egy picike talán 3 cm-s egyáltalán nem stabil kiálló sziklába, a másik kézzel meg megragadtam minden erőmmel egy kicsit nagyobb sziklát. Felemeltem a lábam, hogy lejjebb lépjek több mint egy métert egy kevésbé sem veszélytelenebb helyre, de mégis közelebb ahhoz, ahol a fényképező hevert. Jól sült el a próbálkozásom és nagyon sok múlott a hegymászó cipő eszméletlen jó tapadásán, meg az őrangyalom közelségén. Ilyenkor az adrenalin minden fájdalmat elnyom, a pánikhelyzetben nem éreztem semmit, de nagyon elfáradtam. Tényleg nagyon megijedtem és féltem, hogy nem fogok épségben lejutni onnan.
A célt még ezek után sem adtam fel teljesen, de megfogadtam magamnak, hogy semmi meredek sziklás falnak nem megyek neki, csak mászás nélkül haladok előre. Lejjebb ereszkedtem, összeszedtem a cókmókot, megtaláltam a széthullott elemeket, SD-t, fényképezőt, elővettem a vizesüveget, meghúztam és lihegtem. Közben kinéztem az újabb megközelítés lehetőségét és nekivágtam a havas-füves részeken, cserjés gerincen, de ezúttal semmi sziklás vagy hasonló meredek oldalon. 5-600 m normális bukdácsolás után találtam egy aránylag lankás gerincet, amit veszélytelenül másztam meg. A távolban ekkor megpillantottam egy csoportot, akik egy magasságban voltak velem. Integettem nekik és beszélni is próbáltam velük, de túl nagy volt a távolság még köztünk, hogy mindent tisztán értsek. Azt mondták, ők is a hegyre tartanak és felém bandukoltak lassan. Látszott, hogy nagyon tanakodnak, merre is menjenek. A csoport látványa valamennyire megnyugtatott, reméltem, hogy talán nem kell egyedül ezen a veszélyes helyen kószálnom. Míg ők megbeszéltek, én elindultam ismét felfelé. Felhúztam magam a cserjék ágain, azok legalább jó erős kapaszkodási lehetőséget nyújtottak. Egyszer csak azonban megint elfogyott a cserjés szakasz és újból csak a meredek falak emelkedtek előttem, lehetetlenné téve az előrehaladást. Lepakoltam mindent és bevártam az idős férfiakból álló csoportot, akik alattam haladtak el kb. 50 m-rel lejjebb. A hely akár rádiózásra is alkalmas lett volna és elhatároztam, hogy nem mászom fel a hegytetőig, elég volt a lecke mára. Megkértek, hogy jöjjek lejjebb és úgy beszéljünk, mire én bólogattam. Teljesen szokatlan, hogy egy ilyen sörhasú társaság a vad alpesi területen, út nélkül túrázik, de kiderült, hogy nekik vezetőjük van, aki igen jól ismeri a terepet. A beszélgetés közben elmondták az idős urak, hogy a céljuk mégsem a hegycsúcs, letettek közben róla, mert túl sok hó volt a hasadékokban. Az egyetlen feljárási lehetőség el van zárva, csak kötelekkel és szögekkel lehetne ilyenkor megmászni. Tovább is álltak gyorsan és a hágó után rövid idő után eltűntek. Megint teljesen egyedül maradtam és eldöntöttem, nem megyek én már sehová, felépítem az állomást a nekem legkényelmesebb helyen. A csúcskereszt csaknem karnyújtásnyira volt, így ránézésre 50 m hiányzott még, de lehet több is, tehát az aktivitás érvényes kellene, hogy legyen. De ha nem, az sem érdekel, én ott tobzódtam már előtte a sziklán, nem akartam többet kockáztatni és saját magam újabb veszélybe sodorni. Sok tetőt, antennaoszlopot meg hegyet is megmásztam már és nem vagyok egy félős típus sem, de ezt a hegymászást most fel kellett adnom. Egyszerűen nem tudtam vele megbirkózni, ilyen körülmények között nem.
Az idő jól eltelt közben, már majdnem delet ütött az óra, nekikezdtem az antenna felépítésének. Az árbocot egy kisebb fenyőnek támasztottam, a dipól végeit meg a sziklákhoz kötöttem, volt belőle bőven. Mikor kicsomagoltam a rádiót és a Schurr-billentyűt, döbbenten konstatáltam, hogy van itt több kár is: letört az egyik karról a plexi valószínűleg akkor, mikor a kiálló sziklára dobtam a hátizsákot. Azért ettől szerencsére még működött, csak a mechanika kicsit nehezebben elérhető volt, csak felhajtott fedél mellett tudtam vele adni. A rádiózás aránylag jól ment, meglepően sok S2S QSO is született (4 db) és 5MO ill. 7SBQ mindketten jó riportokat adtak 7 mega CW-n. Már vártam az SSB-re váltást, hogy mesélhessek nekik egy keveset a nagy küzdelemről, de bizonyára egyéb fontos teendőjük akadt, ezért ezt még magamban kellett egy ideig tartanom. Az aktivitás vége felé Lajos, 5MO meghívott 14064-en CW-n, hihetetlenül hangosan szólt, pedig HA-val QSO-zni ezen a sávon csaknem lehetetlen szokott lenni. Riportváltás után kértem, hogy próbáljuk meg SSB-t is, ahol szintén 58/59-es riportot adott, ami később erős QSB-be váltott át, de teljesen jól értettük egymást. Végre elmesélhettem a nagy eseményt, amit Lajos sajnálattal nyugtázott. Tanácsolta, hogy gondolkodjak el rajta, megéri-e ilyen veszélybe sodorni magam. Ilyen küzdelem után természetesen én is az ő véleményén voltam és valahol szidtam azt a marhát, aki egy ilyen szinte megközelíthetetlen hegyet SOTA csúcsnak deklarált. Igenis az az ember is felelős, ha valami baj történt volna velem. Saját ötletből biztos nem indultam volna el egy nehéz hátizsákkal sziklafalat mászni. Szerencsére nem estem le és nem sérültem meg, jó lecke volt egy életre… remélem.
Másfél óra aktivitás után 83 összeköttetéssel, közte 2 USA QSO-val zártam a napot, mert aggódtam a lemászás váratlan nehézségeitől.
Az idősekből álló csoport útján indultam el lefelé, ami lényegesen egyszerűbb terep volt, mint amin felfelé jöttem. Egy idő után egy ér mentén meneteltem könnyedén és gyorsan, igaz kicsit kerülő úton, de teljesen stressz mentesen. 15 perc elteltével megtaláltam a turistautat is, ami 1,5 óra múltán elvezetett a már jól ismert útszakaszon a felvonóhoz. Röviddel a felvonó előtt ismét összetalálkoztam a sörhasú 10 fős csoporttal, ők szemben jöttek velem. Igaz én közben két órát rádióztam, de akkor sem értettem, hogy mentek ezek ekkora nagy kört. A vezetőjük részletesen megmutatta, hogy melyik hasadékban lehetett volna feljutni, de megjegyezte, hó nélkül egyszerűbb. Szinte teljesen jó helyen próbálkoztam azon a helyen, ahol először összetalálkoztam velük, talán csak picit arrébb kellett volna mennem még. De örültem nagyon, hogy nem tettem, nem hiányzott volna egy újabb veszélyes akció. Elbúcsúztunk, ők egy menedékház irányába vették útjukat, én meg bandukoltam tovább a felvonóhoz. Bő fél órával az utolsó járat előtt lelibegtem a parkolóba, majd 10 perc autózás után teljesen kimerülten elterültem a vendégházunk szobájában. A hátamon sajogtak leginkább az izmok, mozgatni csak fájdalom árán tudtam. Az ellazítóan ható esti sörözés vacsora közben megtette jó hatását, kettőt is bevettem egymás után a nagy ijedségre, attól jobban lettem. Tanulságos volt ez a mai nap, egyrészt megismertem a határaimat, másrészt megállapítottam, hogy a terepismeret eszméletlen nagy előnyt jelent az Alpok hegyeiben, valamint rengeteg felesleges veszélyt megspórolhat vele az ember, ha tudja a járást a hegyek között.

One thought on “SOTA Németországban – 2. RÉSZ

  1. Még jó, hogy közzé tudta tenni ezt az írást Csaba, ez azt jelenti hogy végül épségben, egészségesen leért arról a hegyről. HI
    További “kevésbé veszélyes” SOTA aktiválásokat kívánok neki!

    73, Viktor HA7SBQ

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.